A 2000-es években mind nagyobb teret kapnak a spanyol filmek, mind Európában, mind világszerte, legyen szó vígjátékról, drámáról, sci-firől. Ezen nagyon sematikus tételmondat bizonyításra sem érdemes, aki kételkedik, az járjon maga utána.

Ezen felvezetés mintegy alapjául szolgál arra, hogy összehasonlítást készítsünk a cikk keretét adó vallással kapcsolatban. Míg hazánk filmipara mind inkább távolságtartóan kezeli az egyházi tanítások ábrázolását, sőt, egyáltalán filmre vitelét, addig az európai katolikus vallás Olaszország mellett a másik nagy központjában, Spanyolországban egyre nagyobb teret kapnak a vallási és az azt kritizáló, nem dogmatikus filmek. A Camino esetében a film hovatartozását nehéz megállapítani, valószínűsíthetően minden néző maga dönti el neveltetése, szemlélete és hite alapján, hogy hova is sorolja az alkotást.

Camino (Nerea Camacho) egy 11 éves kislány, aki szüleivel él madridi lakásukban. Nővére, Nuria (Manuela Vellés) az Opus Dei nevű szervezet tagja, s édesanyjuk, Gloria (Carme Elias) azon igyekszik, hogy Camino is a szervezet tagja legyen. A kislány életénen azonban eljön az a pillanat, mikor megtalálja a szerelem, ami Cuco (Lucas Manzano) iránt érez. Mind az egyházi kilátások, mind a lányka álmai azonban meghiúsulnak, egy későn diagnosztizált nyaki tumor miatt. Műtétek sorozata veszi kezdetét, a fémmerevítő beültetésétől a daganat eltávolításán keresztül sönt beépítésén át egészen a nyaki feltáráson át. A család élete Camino kórházi ágya körül forog, miközben a lány maga saját hitének köszönhetően viaskodva ugyan, de boldogan járja az utat, melyet Jézus iránti szeretete jelölt ki számára.

A boldogság csúcsaitól a fizikai és lelki gyötrelmek pokláig járjuk meg a létrát Camino-val együtt, mégis felemás az egész. A keretes szerkezetnek köszönhetően a film rögtön a címszereplő utolsó perceibe enged bepillantani, ahol az utolsó kenet feladása mellett a teljes kórházi személyzet igyekszik szemtanúja lenni egy igazi mártír halálának. A történetszálak kibontása után azonban a világi Camino-t is megismerjük, aki igazi kamaszlányként szülei kedvében is járna, meg a maga útján is. A nővére révén is elkötelezett család igazi feje az édesanya, aki összefogja és hitében egészként tartja azt. Egyetlen szépséghiba az apa, José (Mariano Venancio), aki sokkal jobban szereti a lányait annál, semmint le tudna mondani róluk.

A film során, Camino szenvedései és "látomásai" során mind jobban megismerjük a családot, mindazokat az eseményeket, melyek elvezettek napjainkig. A nagyobbik lány elvonulásának történetét, a fiú kistestvér bölcsőhalálát, az édesanya menekülését a vallás világába. Mközben a teste egyre jobban kiszolgáltatja és elhagyja a lányt, Camino annál nagyobb lelki tartásról tesz tanúbizonyságot. Életeket és sorsokat változtak meg szelid és bölcs szenvedése során, ahol a kísértés is megkörnyékezi. A szerelem, a levél, sőt, az apja világias viselkedése mind-mind olyan buktatónak bizonyul, mely messzebb sodorhatja lelki megtisztulásától, azonban a sors vagy ha úgy jobban tetszik, az isteni rendelés megszünteti az útjába álló akadályokat.

A pamplonai kórházban már a különlegessége és a szentté avatása válik az elsődlegessé, hiszen nyilvánvalóvá válik, a kislány szenvedései és állapotának romlása emberi eszközökkel megállíthatatlan. Jézus iránti szeretet válik az egyetlen olyan ponttá, amely még összeköti Camino-t a környezetével, de nem csak vallási értelemben, a másodlagos vonatkozás maradjon a szélesvászon rejtélye.

Javier Fesser filmje valós eseményeken alapul: 1985-ben hunyt el Alexia Gonzalés-Barros, akinek szentté avatási eljárása már halálos ágyán megkezdődött. A forgatókönyvet is jegyző rendező nem ítélkezik, se szókimondva, se utalás által. Filmje bemutatja és életszagúvá teszi a vallásos spanyol világot, az Opus Dei szervezetét és a benne élőket. Még olyankor is semleges a képi fogalmazás, mikor a világi néző már kiabálna, a kislány élete fontosabb, mint a vallási dogmák beteljesítése.

Pont ezekért a momentumokért lehet beleszeretni a filmbe, ahogy egy kiskamasz életének utolsó hónapjait ábrázolja, hiten innen és túl. Sehol a manír, az erőltetettség. Az igaz történet keretei közt kibontakozó történet szereplői teljes mértékben beleélik magukat szerepükbe, eggyé válnak azzal, akit alakítanak. Az édesanyát alakító Carme Elias az, aki legszélesebb határok közt mozog, de nem játéka színvonalában, hanem a karakter belső életében. Az egész stáb nagyszerűen dolgozott együtt, egyedül Cuco szerepében Lucas Manzano és Elena szerepében Miriam Raya nyújtottak gyengébb alakítást, míg Raya kisasszony sokszor túljátszotta a rá osztott kis"picsa" szerepet, addig Manzano szinte érzelemmentesen hozta szerelmes kamaszfiú karakterét.

A történet önmagában elég egy 140 perces film megtöltéséhez, a rendező azonban nagyobb sperpektívát látott ebben: Camino lázálmai, látomásai megvalósítása cseppet sem marad el a nagy amerikai filmek látványvilágától, sőt! Peter Jackson tematikáját nézve vallástalanított, de szintúgy egy lány szenvedéstörténetének vászonra vitelével, a Komfortos mennyország című filmjével összevetve sok esetben meg is veri, már ami a látványeffektek színvonalát illeti.

Hazájában igencsak megosztónak számít a film, kritikusai szerint a vallási értékrendeket kétségbe vonó alkotás, míg éltetői éppenséggel a világi lét hasonlóképp való fontosságát emelik ki.