Egyszerűen nem akar ez menni senkinek az Alkonyat-akolból: míg Taylor Lautner akciósztárként csődölt be, addig Kristen Stewart indie-karrierje nem akar igazából nekilódulni, csak újab strigula kerül a neve mellé, Robert Pattinson pedig mind több műfajban igyekszik tehetségét megvillantani, melynek kettős a kimenetele. Míg romantikus, művészi felhangjaival általában megbukik a produkció, addig a populáris témájú és közegű alkotásai sikeresek. A lassan a „könyvadaptációs srác” jelzőt is sikeresen kisajátító Pattinson idén második alkalommal jelentkezik a szélesvásznon, az ismétlés azonban megint nem a tudás, csak a híresség anyja. Maupassant történetének pesti vágóképekkel és fásult sztárokkal megpakolt adaptációja minden, csak nem nézőbarát.

A történet szerint ott a mi kis Bel Amink, George Duroy (Pattinson) épp mihaszna életének napjait tengeti Párizsban a leszerelés után, a kurvák és a bordélyházak olcsó örömei mégsem elégítik ki a feltörekvő fiatalt. Volt katonatársának segítségével nem csak publicista lesz a szépfiúból, de egyenesen a nők kegyeltje: nem sok nő hagyja zárva erényének George előtt. Férjes és özvegyasszonyok váltják egymást ágyában, mígnem házasember és milliomos férfi nem lesz belőle. Melleken való felkapaszkodásának ára a férfiúi önérzet sutba dobása, melyet felvált az anyagiasság: már nem az újabb háború ténye dühíti hősünket, hanem az, hogy ennek anyagi hasznából nem részesülhet, elvégre kijátszotta őt a hatalmi elit. Egyetlen erénye egyben hátránya is: önerőből jutott ugyan oda, ahol elbúcsúzunk tőle (a vélhető csúcson), mégsem tekinthető hősnek, elvégre csak mások gyengeségeit használva válik belőle egyáltalán valaki, a párizsi szalonok kedvence és szégyene.

Elképzelhető, hogy túl szoros volt az a kosztüm, de végig olyan érzése van az embernek, ha Pattinson arcára néz, az a finom századelős férfi alsónemű bizony csutkára bevág. Feszeng, kimért, modoros, mint az alulfizetett lakáj, akinek el kell tűrnie urai és hölgyei arcátlanságait. Persze kiborul nála a bili, de ez legalább annyira hiteles, mint amennyi realista nihilizmust sikerült csempészni a Cosmopolis teljes játékidejébe. Míg játékával Edwardként lehervasztja az ember arcáról a mosolyt, addig George-ként még a kedvét is elveszi a nézőnek, hogy érdekelje Christina Ricci mellei - pedig a kedves hölgy a mellkisebbítő műtét után előszeretettel mutogatja a sebész keze munkáját. Hozzá csapódik még Uma Thurman, aki korának lehetőségeihez mérten nagyhatalmú asszonynak számít, elvégre szerkesztő férje mellett szert tett egy minden téren „kitartó” grófra, aki megelégszik az alkalmanként látogatásokkal is. A harmadik grácia Kristin Scott Thomas lenne, aki szeretőből anyóssá is avanzsál, általános őrület közepette. Amit aztán tényleg nehéz megérteni, bár tény, a felsorakoztatott színész urak közül egyedül Pattinson bírt némi vágykeltő faktorral, alakításából inkább csak az olcsón kapható szexjáték süt át a vásznon, valós vágyakat nem sikerül élethűen bemutatni, nem úgy mint a Lorca és Dali esetében a homoszexualitás terén. Nem szimpla buzizás ez, meg hogy kilógott ott a lóláb, egész egyszerűen hitelesebb volt a szenvelgő, meleg gondolataival és vágyaival küzdő festőként, mint itt a nők egyetemes bálványaként.

Egy szó mint száz, ha a csajod Edward-fan, akkor úgyis megnézeti veled (szexért bármit alapon, ugye, uraim?), ha Christina Ricci mellei érdekelnek, azokért nem kell 102 percet elvesztegetned az életedből – na meg a jegy árát a tárcádból, főleg, hogy jövő héten A csodálatos Pókember, azt követően pedig A sötét lovag – Felemelkedés!