Prolihisztor

Magával ragadó és filmtörténeti szempontból is mérföldkőnek számító utazás végére értünk, melyen Christopher Nolan volt a pilótánk és vitt el örömmel és nem kevés szakértelemmel felvértezve az általa elképzelt Batman-univerzumba. Nolan hiperrealista látásmódja és David S. Goyerrel végzett közös munkája olyannyira emberi és evilági módon láttatta velünk a DC egyik emblematikus karakterét, ahogy arra korábban soha nem volt példa. Lecsupaszították hősünket, elhagyva a képregényes túlzásokat, nyomasztó háttere lelki traumájának nyers valójában pedig a legemberibb szuperhőssel ajándékozták meg a filmművészetet. Úttörő vállalkozásuk során mind anyagi, mind szakmai elismerések sorát kivívhatták, még ha a való életben is áldozatokat követelt a munka: a pár nappal ezelőtti filmszínházbeli lövöldözés mellett ott van Heath Ledger máig érthetetlen halála, mely látva a színész alakítását a 2008-as középső epizódban, feldolgozhatatlan űrt hagynak maguk után. Felfokozott elvárások, ismételten negatív töltetű események lengik körbe a bemutatót, melynek végkimenetele megkérdőjelezhetetlen…

2007-es záró epizódjával igencsak komoly szakmai töltetett adott Sam Raimia gyártó Sony stúdiónak, hogy új irányt szabjanak az addig legsikeresebb képregényhősüknek. A három film alatt majd 2.5 milliárd dollárt termelő trilógia végeredménye igencsak felemás, mert ugyan anyagilag nagyon is megtérült a befektetett munka és zöldhasú, addig a szakma és a rajongótábor már kevésbé lelkesedett a mind bárgyúbb hálószövő kalandjai iránt. A bajt tetézte egyrészt A sötét lovag 2008-as sikere, bebizonyítva, a komorabb történetekre is igencsak vevő a nézősereg, másrészt szintúgy nagy pofon volt az akkor még kis stúdiónak számító Marvel első egész estés alkotása, Vasember eredettörténete, bebizonyítva, hogy a humor, a látvány és a minőség együtt is képes kéz a kézben járni. A Sony nem restelkedett, előbb Raimi került ki a franchise-ból, majd amúgy Nolan-stílusban, új alapokra helyezésről szólottak a hírek. Reboot - mondták fennhangon, azt bizonygatva, teljesen komolyan gondolva helyezik új alapokra Pókember történetét. A sietségnek volt azonban egy másik, mocskosul financiális indoka: az idén 50. születésnapját ünneplő hős megfilmesítési jogai visszaszálltak volna a Marvel stúdióra, ha nem jönnek ki egy új filmmel még idén.

Mint minden folytatás esetében, most is csak a mocskos anyagiak vezérelték a nagybecsű producereket: a nyitó epizód átlagosnak mondható 380 millió dollár feletti bevételét a már a második rész kimagaslónak mondható 655 millió dolláros bevétele követte, ez pedig épp elég indok volt arra, hogy egy harmadik részbe fektessenek, laza 886 milliós bevétellel pedig már az egeket ostromolva. Mindez csak a mozikban majdnem két milliárd dollárt hozott, míg összesen épp csak kicsivel került 200 milliónál többe. Ki lehet matekolni, közel tízszeres megtérülésről beszélhetünk, a franchise egyéb hozadékairól (játékok, figurák) nem is beszélve. Ezek után várható volt, jön egy negyedik rész, elvégre csak talált valaki 100 millió dollárt arra, hogy legyen egy újabb nyári fagyos animáció, amit sajnos tényleg megkaptunk.

Azért sajnos, mert már megint csak a pénz és az ötlettelenség volt a motiváció. Kellett valami nyárra, ami olcsón is sokat hoz, főleg a családosokra építve. Azért is nagy biznisz a "gyerekfilm", mert a gyerek nem zavarható el egyedül, mint az Alkonyat esetében, itt bizony megy anya és apa is, elvégre családi program, így simán négyszerezhető a jegyszám.

Egyszerűen nem akar ez menni senkinek az Alkonyat-akolból: míg Taylor Lautner akciósztárként csődölt be, addig Kristen Stewart indie-karrierje nem akar igazából nekilódulni, csak újab strigula kerül a neve mellé, Robert Pattinson pedig mind több műfajban igyekszik tehetségét megvillantani, melynek kettős a kimenetele. Míg romantikus, művészi felhangjaival általában megbukik a produkció, addig a populáris témájú és közegű alkotásai sikeresek. A lassan a "könyvadaptációs srác" jelzőt is sikeresen kisajátító Pattinson idén második alkalommal jelentkezik a szélesvásznon, az ismétlés azonban megint nem a tudás, csak a híresség anyja. Maupassant történetének pesti vágóképekkel és fásult sztárokkal megpakolt adaptációja minden, csak nem nézőbarát.

A történet szerint ott a mi kis Bel Amink, George Duroy (Pattinson) épp mihaszna életének napjait tengeti Párizsban a leszerelés után, a kurvák és a bordélyházak olcsó örömei mégsem elégítik ki a feltörekvő fiatalt. Volt katonatársának segítségével nem csak publicista lesz a szépfiúból, de egyenesen a nők kegyeltje: nem sok nő hagyja zárva erényének George előtt. Férjes és özvegyasszonyok váltják egymást ágyában, mígnem házasember és milliomos férfi nem lesz belőle. Melleken való felkapaszkodásának ára a férfiúi önérzet sutba dobása, melyet felvált az anyagiasság: már nem az újabb háború ténye dühíti hősünket, hanem az, hogy ennek anyagi hasznából nem részesülhet, elvégre kijátszotta őt a hatalmi elit. Egyetlen erénye egyben hátránya is: önerőből jutott ugyan oda, ahol elbúcsúzunk tőle (a vélhető csúcson), mégsem tekinthető hősnek, elvégre csak mások gyengeségeit használva válik belőle egyáltalán valaki, a párizsi szalonok kedvence és szégyene.

Kedd-szerda a kínai filmművészet legújabb gyöngyszemei kerülnek bemutatásra az Uránia Filmszínházban. A vetítések igyenesek, angol felirattal és magyar szinkrontolmáccsal futnak

2012.07.03.

18:00 Ünnepélyes megnyitó

18:30 Szárnyaló öregek otthona (2012) - Díszterem

Yang Zhang rendező legújabb filmjét idén májusban mutatták be Pekingben. A film érdekessége, hogy a benne szereplő idős művészek együttes életkora összesen 3000 év. A történet egy privát öregek otthonában játszódik, ahol bár gondos ellátásban részesülnek a bentlakók, mégsem érzik saját otthonuknak az intézményt. Az optimista Zhou minden erőfeszítést megtesz, hogy felvidítsa sorstársait, ezért szervezkedésbe kezd, hogy végre tegyenek valami értelmeset is. Egyik este néhány társával együtt kilopóznak az otthon falai közül, hogy részt vegyenek egy tiencsini tehetségkutató versenyen. Útjuk felejthetetlen vidámsággal, nevetéssel telik.

A skandinávok a spájzban vannak! Északi filmbarátaink olyan elemi erővel robbantak be a nemzetközi filmes világba, amivel csak keveseknek sikerült korábban. Tudjuk, hogy ott a rideg északon nagyon más rugóra jár az agy, hogy a gyakori mínuszok elveszik az ember józan ítélőképességét, rideg és precíz stílusban adják elő saját drámáikat. Az Engedj be és A tetovált lány nemzetközi sikere kikövezte az utat, már csak hagyni kell járni rajta a alkotókat. Stieg Larsson nagysikerű Millenium-trilógiája után a szerző korai halála miatt új nyersanyag után néztek a producerek, rögtön fel is fedezve Jo Nesbo vitathatatlanul zseniális regényeit. Ugyan jelen alkotás egyéves csúszással került kis hazánk mozivásznaira, mindenképp érdemes szélesvásznon megcsodálni, már csak a mesterien fagyos képvilág miatt is.

A heti felhozatalból üdítő módon emelkedik ki egy könnyed francia szakácsvígjáték, amelynek nagyon nincs könnyű dolga a héten: ellenfélnek megkapta Mel Gibson mexikói kalandjait, a Paranormal Activity egyre burjánzó vadhajtásai közül most épp Csernobil modernizált szörnyűségeit valamint Tom Cruise és Alec Baldwin főszereplésével egy klasszikusnak szánt rockmusicalt. Ilyen amerikai túlerővel szemben általában alulmaradnak a vén Európa küldöttei, függetlenül attól, milyen értéket is képvisel egy-egy alkotás. Lehet keseregni a közízlés torzuló voltán, azonban tény: az Én, a séf stílusában készülő filmekre nem váltjuk már meg a mozijegyet, ez a szívbarát margarinként simogató komédia megmarad a televíziós sugárzás szintjén, a szélesvásznú szórakozást kereső közönség körében érdektelenség hiányában eltűnik a süllyesztőben. Ez pedig igen nagy kár, mert öröm látni, ha francia filmet néz az ember, még mindig annyi érzelem, kellem és báj hatja át az egész filmet, aminek nyomába csak korszakos darabok tudnak felérni a teljes amerikai filmművészetet nézve.

Nagyjából ötéves intenzív munka volt az, hogy Mel Gibson eljusson a mélypontra: ezalatt az idő alatt csak a magánéleti gondokról kaphattunk híreket, az alkohol és a minél fiatalabb lányok teherbe ejtése és fizikai bántalmazása révén Gibson a pletykalapok kedvencévé vált. Majd eljött 2010, A sötétség határán című filmmel ugyan nem robbant vissza a lejtőről, de jelezte a kedvenc koros ausztrál aktor, bizony érdemes még számolni vele. Majd ahogy az mostanság a kapuzárási pánikkal küzdő színészekre jellemző (Jean-Cleaude Van Damme önéletrajzi ihletésű JCVD című filmje mellett) elkészült Jodie Foster rendezésében A hódkóros, melyben a főszereplő karakter megformálásán keresztül Gibson igazi Canossa-járását láthattuk, az év egyik legjobb nem élő szereplőjének megszólaltatásán keresztül. Most ütősebb, mint a visszatérése óta bármikor, igyekszik felnőni a Liam Neeson által támasztott, majdnem kisnyugdíjas tökös 50-es korosztályhoz, némi mexikói kiruccanással alapot adva mindennek.

Korosodó kritikusként egyre nehezebb asszimilálódni a modern animációs történetek mondanivalójához, stílusához, főleg, ha több évre tekinthet vissza egy-egy franchise kapcsán. Valahogy úgy érzi magát az ember, hogy most már tényleg gyerekkel érdemes csak ezen alkotásokat megtekinteni, hogy legalább annak örülhessen a film játékidejének lejártával, a kis csöppség ideig-óráig maradandó emlékekkel és élményekkel gazdagodhatott, míg a lelkiismeretes szülőt másfél órányi kikapcsolódással jutalmazta előrelátó hozzáállása. Sajnos azonban ahogy az várható volt, a trilógiává bővített Madagaszkár-széria elveszteni látszik varázsát, a már több ponton kérdéses második epizódot is sikerült alulmúlni, alig található már említésre méltó és emlékezetessé váló jelenet. Ugyan adni igyekeznek bőségesen a tanulságokat (felnőttnek, gyermeknek egyaránt), a nagy igyekezet kifulladni látszik az animáció minőségén túl. Míg megrajzolni és mozgatni zökkenőmentesen megy, addig megírni és szórakoztatóan szóra bírni már jóval kevésbé.

Alig másfél éve hozsannáztak a kritikusok és a B-filmek rajongói, mikor Alexandre Aja rendezésében mozikba került egy mára már klasszikusnak számító trash-horror modern változata, a Piranha 3D. Ötletes és (tömeges) mellbedobással igazán élvezetes és szórakoztató módját választották a riogatásnak, előszedve, leporolva és ráncfelvarrva az összes klisét, ami csak érintett a műfajban. Az sejthető volt, hogy érkezni fog valamiféle folytatás, elvégre egy költségvetéséhez képest szép anyagi és műfaja ellenére jelentős szakmai sikereket is magáénak tudható alkotásról lévén szó. A minőséget lehetett előre sejteni, elvégre a legnagyobb sztár a folytatásban a tokáig önironizáló David Hasselhoff (ld. Hoff) volt, mellette csak vágóképek és 1-2 közepes poén erejéig tért csak vissza Christopher Lloyd és Ving Rhames, míg a film csak limitált szélesvásznú forgalmazást kapott a trash-hazában, valószínűleg a DVD-kiadvány népszerűsítése végett.