Köszöntük szépen, Rob Cohen nem igazán érezte ennek az alkotásnak a súlyát. Valahogy se a színészi játékra való direktori kihatás, sem a kohéziós egység, sem a következetes történetvezetés nem lett a rendező erőssége. Pedig annyira jól indult minden. Első körben az amerikai feketék modern kori emblematikus színész-rendezőjét, Tyler Perry-t találta meg egy férfi főszereppel (aki nem tudná, ő a Médea-széria egyszemélyes háttérembere, aki női karaktereken keresztül osztja az afro-amerikai észt a 21. században), ráadásul a Lost egyik világhírű aktorát, Matthew Fox-ot is rábírta némi szálkásításra és pszichopata közreműködésre. Akkor mégis hol szálltak el a hangsúlyok? Sorolnám:
Első körben a legnagyobb dilemma a korhatár-besorolás volt, hiszen a nagy vízen túl akár milliós nézőszámot lehet veszíteni egy piros karikával. Így beáldozták a véres és sokkoló jelenetek vizuális ábrázolását, helyette kaptuk annak verbális tényét. A film felütését adó gyilkosság, melyhez úgy hívják ki a derék Cross doktort, hogy készüljön, elvégre itt halálra kínoztak egy nőt. Na, aki Helyszínelőkön, netán keményvonalas thrilleren edződött, az került igazán sokkos állapotba, hiszen vértócsát sem mutattak a a halálra gyötört nő holtteste körül. Igen, PG-13-as a karika, vagyis tényleg majdnem mindenki beülhet kint a filmre, de ennél még az esti híradó is több vizuális kegyetlenség-ábrázolással bír - s a java, vagy inkább legalja csak azután jön, mert biza tényleges kínzásból szemernyit sem engednek a vászon közelébe.
Az az ember érzése az idei ügynökfilmes felhozatalt bevizsgálva, hogy a tipikusnak nevezhető Bourne-hagyományokat végérvényesen sikerült Bond-környezetbe ültetni, ezzel is sikerrel integrálva egy olyan szériát, ami több hullámvölgyet élhetett meg mostani címszereplője révén. Daniel Craig már a bejelentés óta borzolta a hardcore Bond-fanok idegeit, a hagyományos 007-es karaktertől jelentős mértékben eltérő színész azonban rácáfolt a kétkedőkre, Előbb 2006-ban, a Casino Royale révén bizonyította rátermettségét, majd a kissé kesze-kusza és hézagos (emellett érthetetlen magyar címmel bíró) A Quantum csendjében színészi alakításával már tényleg a hátán vitte az írósztájk miatt is megbicsakló történetszálat. Ezzel pedig el is érkeztünk a jelenhez, a Skyfall címen futó "epizód" azonban teljesen új távlatot mutat a világ egyik leghíresebb nőcsábász pisztolyhőse történetében.
Több mint fél évet várt a hazai, törvénytisztelő nagyérdemű eme animációs csodára, mely ismételten egy Dr. Seuss-könyvecske megfilmesítése A Grincs és a Horton című filmeket követően. A várakozás sajnos egyáltalán nem tett jót az alkotás hazai forgalmának, már csak azért sem, mert a nem várt sikert arató 
Már a negyedik részénél tart a Parajelenségek-franchise, de még mindig képes a frászt hozni a közönségre. Talán túlságosan is: egy angliai moziban a Parajelenségek 4-et kezdték el vetíteni a Madagaszkár 3 helyett, és a nézők rögtön rájöttek a turpisságra, amikor felütésként egy véres hulla repült a kamera felé. A gyerekek nem díjazták a meglepetést, sírógörcsöt kaptak, a szülők meg dührohamot. A kijáratnál akkora lett a lökdösődés, hogy csoda, hogy senki nem sérült meg. A mozi vezetése természetesen elnézést kért, és aki akarta, visszakapta a jegy árát, a többiek pedig fél órával később megnézhették az animációs családi filmet.
Igazán elgondolkodtató, hogy Ben Stiller Trópusi vihar sikere óta nem tud önálló filmben a széles közönség előtt bizonyítani: a 2008-as alkotás anyagi és kritikai sikere óta csak az Éjszaka a múzeumban folytatása, az Utódomra ütök mint a széria záró (?) epizódja, valamint a Madagaszkár oroszlánja, Alex eredeti szinkronhangjaként örvendezhetett. A Greenberg című alkotás lényegében közönséget nem talált, csak a filmfesztiválok vitték hírét; a Megaagy szinkronszínészeként még úgy-ahogy elégedett lehetett; a Hogyan lopjunk felhőkarcolót című film már egyértelműen jelezte, a közönség már nem kíváncsi a Stiller-féle vígjátékokra - épphogy megtermelve a gyártási és marketing-költségeket. Mostani filmje, a Kertvárosi kommandó már egyértelmű bukás, már ami a hazai bevételeket illeti, a 68 milliós gyártási költség ellenében eddig 35 milliós amerikai forgalom a július 27-ei bemutató óta elég hervatag eredmény, mintegy producereket gondolkodóba ejtő módon. Mindezek ellenére a film messze nem olyan érdektelen és rossz, mint ahogy a külföldi sajtóvisszhangok alapján kikövetkeztetnénk.
Mintha már láttuk volna ezt a filmet, csak épp más hangsúlyokkal, ráadásul kettébontva: Hajdu Szabolcs két filmje is körbejárta már ezt a specifikusan kelet-európai hangulattal átitatott tornász-artista világot, mely a szakma krémjét kényszerítette milliónyi megalkuvásra és menekülésre. Míg a Fehér tenyér a férfi szempontjából mutatta meg nekünk mindazt, amit mindannyian átéltünk, átélhettünk, csak sokkal kisebb hatásfokkal égve benne, addig a Bibliothéque Pascal már a nő szemszögéből vette végig a nyugati boldogulás álságos ígéreteivel terhelt elidegenítő, mégis fájdalmasan idealista mindennapjait. Ezzel szemben Deák Krisztina jelen alkotása nem fukarkodik a nézőpontokkal, mert a gyermek- és kamaszlány szemszögéből csodálhatjuk meg mindazt, ami varázslatossá tette a cirkuszt, miközben nem felejti el annak mocskát és árnyoldalait sem.
Utolsó kommentek