Prolihisztor

Még el sem ült az önkormányzati választás okozta örömünnep a Fidesz háza táján, jött a beutazási tilalom hat, mindezidáig meg nem nevezett kormányközeli tisztviselővel szemben. Mindezt a hivatalos amerikai álláspont miatt korábbi, szintén amerikai cégek által első körben a magyar adóhatóság felé jelzett korrupciós vádak eredménytelen kivizsgálása miatt hozták meg önhatalmúlag, miután a megvádolt fél a számunkra már megszokott eredménytelen vizsgálattal állt elő. Ennek árnyékában pedig Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter a 2015-ös adótervezettel egy a magyar honpolgár számára mindennapjaiban égetőbb szégyenfolttal gazdagították a politikai napirendet: ez nem más, mint az internetadó. Ez egy a telekommunikációs adóhoz hasonló mennyiségi adónem lenne, mely minden leforgalmazott (azaz le- és feltöltéssel egyaránt összeadódó) egy gigabájtnyi adatmennyiség után 150 Ft-ot illene a szolgáltatónak az államkasszába befizetnie. Az inspirációt jelentő, idén már kétéves telekommunikációs adó sem váltotta be azt a fals reményt a kormányzat részéről, hogy a szolgáltatók nem terhelik át az előfizetőkre. Mint minden esetben, ahogy láthatta azt mindenki az eltelt két évben, ki kiegészítő havidíjjal, ki a valós 2 Ft/perces kapcsolási díjjal, ki pedig a havidíj emelésével, de minden esetben a fogyasztóra terhelte az adóterhet. Ezt bő két éve már kifejtettem, milyen valószínűsíthető pluszbevételt jelent az államkasszának, ennek kevesebb, mint a felét remélnék a mostani lépéstől. Nézzük azonban ezt az új, lassan magyar szabadalmi védjeggyé váló adónemet a gyakorlati oldalról!

Rögtön az elején ketté kell választani a kétféle internetes kategóriát, melyek a vezetékes és a mobilinternet mentén válnak ketté. Azért fontos a megkülönböztetés, mert utóbbi kategória jelentős része eseti, nem rendszeres és végképp nem havi szinten tervezhető fix bevételt generáló forgalom, így az esetek döntő többségében még a belépő szintű adatmennyisége sem jöhet szóba. Az előbbi kapcsán könnyebb a mozgástér, hiszen ott nagyrészt 1-2 éves hűségnyilatkozatokkal kapnak kedvezményt az ügyfelek, végponti felhasználóként egy ponthoz rögzítve, nagyobb sávszélességgel és adatmennyiségi korlátlansággal. Ezek a felhasználók ha csak a legális tartalmakat vesszük csak alapul, akkor is simán generálnak 10-20 gigabájtnyi adatforgalmat, elvégre a platform is erőforrás-igényesebb, a betöltendő webfelület is nagyobb terjedelmű, a megtekintendő videók is nagyobb felbontásban kerülnek a szemünk elé. Így ezek a felhasználók a 150 Ft-os célszámot alapul véve 1500-3000 Ft pluszterhet kapnak a nyakukba. De ne is álljunk meg itt, hiszen az átlag ennél magasabbra jön ki a vezetékes szegmensben, 50-100 gigabájt sem irreális, de ott már a legális webforgalom mellett szürkül az összkép, mert az illegális források is megjelennek. Innentől kezdve pedig 7500 Ft-os minimumról beszélünk, az ipari felhasználókat a havi több száz gigabájtnyi, netán terabájtnyi forgalmaik mellett legatyásodnak pillanatok alatt.

Persze ezen matematika okafogyottá válik, ha hihetünk annak a szintén fideszes (Rogán Antaltól eredő) tétova és az adónemnél is átgondolatlanabb javaslatnak, miszerint a telekommunikációs adóhoz képest itt is plafon kerül bevezetésre, lakosságinál 700 Ft, üzletinél pedig 3-5000 Ft, ez még persze csak elméleti síkon mozog. Visszakapcsolva a mobiltelefonos szegmenst érintő adónemre, azon honpolgárok, akik a mobiljukon neteznek, rögtön duplán adóznak, a szintén két évvel ezelőtt felvázolt Áfa-terhek mellett pedig már harmadik körben, ha a telefonok árának Áfa-részét vesszük (nem az egyforintos lehetőségekkel számolva), akkor pedig már négyszeresen csengetjük forintjainkat az államkasszába. Oda, ahonnan elpárolgott több mint 3 ezer milliárdnyi magán-nyugdíjpénztári megtakarítás a meggondolatlan előtörlesztéses koncepciónak köszönhetően; ahonnan kilométer-arányosan a legdrágább közutak épülnek megkérdőjelezhető minőségben; ahonnan minden infrastrukturális fejlesztés olyan túlárazással kerül odaítélésre, hogy a későbbiekben késve befejezett munkálatok révén a helyi önkormányzatok kötbér gyanánt lényegében állami csúszópénzt kapnak a saját alulfinanszírozott büdzséjük likviditási gondjainak foltozására.

Azért is pofátlan ez a javaslat – a nyilvánvalóan kommunikációs gumicsont-mivolta mellett -, mert 2018-ra uniós vállalásunk van az internet minden háztartást érintő bevezetésére. Ezzel kormányzati részről remekül lehet kifehéríteni egy iparágat, amire jó rálátást nyújt azon adatsor, amelyet a legnagyobb hazai torrentoldal, az ncore tesz elérhetővé tiltakozása révén, miszernt forintosította a legnagyobb adatmennyiségű torrenteket, mennyi pénzt jelentene a felhasználónak kiadási olalon. A megszámlálhatatlan mémnek köszönhetően elterjedt nézet szerint pedig olcsóbb lesz a gyereket kurvázni küldeni, semmint hagyni netpornón csüngeni. Csakhogy van egy központi és kormányzati mulasztás ezen a téren is, lassan egy évtizede rendezetlen a prostituáltak lokációs kérdése, a hol és hogyan. Rendeletek vannak arról, hol lehet, de az nincs még mindig kijelölve, hol lehet. A nyilvánvalóan ingatlanokat érintő elértéktelenedés reális veszélyforrás egy ilyen döntés meghozatalakor, mégis éppenséggel a legősibb mesterség illegalitásán nem óhajtanak fehéríteni honatyafiaink.

Jut eszembe, az megvan, hogy a kampányban Siófokon a városi kártyát kiváltó vagy megújító választópolgárok okostelefont kapnak? Ami internet nélkül csak üvegtepsi, amivel hívni is lehet. Vagyis az érintettek fizettek azért, hogy majd adózhassanak? Ezt a morbid gondolatot elhessegetve térjünk vissza a fő problémára, vagyis inkább a reakciókra. Vasárnapra tüntetést szerveznek a legnagyobb közösségi oldalon, pár nap alatt közel kétszázezres oldal jött létre, már jóval többen vannak, mint az „Egymillióan a magyar sajtószabadságért” közösség bő 140 ezres taglétszáma. A tüntetésre eddig 34 ezernél is több ember jelezte a megjelenését. Tisztában vagyok vele, ennek jó része nem fog megjelenni, de helyettük mennek/mehetnek olyanok, akik nem tagjai vagy a közösségi oldalnak, vagy ennek a közösségnek, vagy szimplán csak online nem foglalkoztak az eseménnyel. Azonban bármilyen eredménye is lesz a vasárnap 18 órára bejelentett tüntetésnek, több dologgal sem árt tisztában lenni.

Elsősorban azt ne felejtsük el, ez nem fog se kötelező erőt jelenteni a kormányzat részére, se nem fogja elmosni a tervezetet. A két évvel ezelőttihez hasonló plafon bevezetése valószínűsíthető, mellyel az adónemet bejelentő kormányzat gyakorol majd úri kegyet alattvalói felett, meghallgatva annak akaratát. Ebből következik a második, miszerint ideje elültetni az emberek fejében a politikai felelősségvállalás és emlékezet általános igényét, hiszen a mostani kormánypárt 2008-ban még egy eddig el sem jutó akkori kormánypárti MSZP-s javaslatra mondta azt: „Az internet megadóztatása egyértelműen felesleges, átgondolatlan és rossz.” Ezzel pedig az uniós információs alapjogot hajtják adózási alapra, megnehezítve annak terjedését és fejlődését. Harmadrészt pedig ideje kiszakadnunk abból a mentalitásból, hogy majd a fejünk felettiek eldöntik sorsunkat, jó az nekünk, amit ők döntenek, maximum hőbörgünk pár hétig, de majd jön egy újabb szégyenfolt, ami feledteti az előzőt. 27%-os Áfa miatt a nyugati határ mentén lakók átjárnak Ausztriába bevásárolni, a benzin- és cigaretta ára (főleg az adóteher) miatt Ukrajna és Románia a benzin- és cigicsempészet fő irányvonala. Netet nehezebb lesz lopni, de talán lesz 1-2 vállalkozó kedvű hazafi, aki saját földjének védelmét (ideig-óráig) élvezve szlovák netszolgáltatótól hoz optikai kábelt, hogy egy antenna segítségével szórhassa a jelet bizonytalan vételi körben. Ez utóbbi persze nem saját szülemény, szintén az egyik mém foglalkozik az elvi lehetőséggel.

Sajnos kormányzati szinten még három és fél, önkormányzati szinten pedig 5 évre fix a berendezkedés, ennek megváltozatásához földcsuszamlás-szerű események kellenének, amik drasztikusságát feltételezve nem kívánok senkinek. Királyi többest használva nyugtatok meg mindenkit, mi választottuk meg őket, ne csodálkozzunk, ha megmarják az ételt adó kezet. Mert minden adózó magyar állampolgárnak ideje a fejébe vésnie, legyen bárki is számára a politikai atyaúristen, az ő szavazata és adója révén van abban a pozícióban, amiben ezeket a döntéseket meghozzák. Vagyis közszolgák, és mint az alkalmatlan szolgákkal megesik, elcsapják őket a háztól, borzalmas ajánlást írván számukra és rögtön felvéve egy új embert. Az már más téma margójára illő téma, hogy nincs reális alternatíva se jobbra tőlük, se balra…

U.i.: Kép azért nem került be a cikkbe, hogy jövőre is olcsón olvasható maradjon a bejegyzés.

A Népszabadság Online oldalán megjelent egy cikk Navracsics három hazugsága címmel. A cikk a közigazgatási miniszter nyilatkozatát idézi, mely Orbán Viktor miniszterelnök uniós székfoglalójának fogadtatására és eseményeire reagál. A cikk helytállóan felveti a problémás részleteket, de előbb lássuk magát a nyilatkozatot.

"A jogszabály belekerült abba a pártpolitikai mezőben zajló vitába, amely egész Európában a jobbközép és a baloldal között folyik, hiszen míg az EP-ben felszólalók közül a néppárti képviselők támogatásukról biztosították mind Magyarországot, mind pedig a magyar médiatörvényt, addig az európai baloldal képviselői, a szocialisták, a liberálisok és a zöldek általában támadták."

Sokszor megkapják a nem kormánypárti szimpatizánsok és gondolkodók, hogy Európán belül csak ők szítják az indulatokat a második Orbán-kormány ellen (ld. a médiatörvény nemzetközi visszhangjának kormányzati megítélése...).

A mostani videón Daniel Cohn-Bendit, a Zöldek-Európai Szabad Szövetség Képviselőcsoportjának elnöke tart egy emlékezet-felfrissitő kiselőadást a magyar miniszterelnöknek múltról, jelenről és demokratikus ismeretekről.

A videó magyar felirattal itt található meg.

A második Orbán-kormány eddig dinamikusan halad a saját szája íze szerinti, kétharmados többségük által biztosított megvalósíthatósági úton. Két nagy port kavaró törvénytervezet van az asztalokon: az egyik a médiatörvény, mellyel kapcsolatban a nyomtatott és az elektronikus sajtó képviselői megindították tiltakozási kampányukat; a másik pedig a közoktatás és a felsőoktatás tervezett reformintézkedéseinek jogszabály-gyűjteménye. Az első kérdéskör (természeténél fogva) hatalmas vitát generált, már a közösségi oldalakon is tiltakoznak a felhasználók, saját profiljuk önkéntes elsötétítésével. Az oktatásban tervezett változtatási szándékok inkább a felsőoktatásban váltottak ki zúgolódást, a közoktatási rendszer tagja és leendő érintettjei csendesebben fejezték ki nemtetszésüket.

Első körben meg kell jegyezni, mi a mai oktatási rendszerünk legnagyobb problémája: nincs külön felső- és közoktatás. A felsőfokú képzési rendszer tömegessé tételével (a minőség leromlása után meg főleg) már csak egy harmadik lépcsőfokról beszélhetünk a közoktatás rendszerében. A magyar oktatási és munkaerőpiac arányait súlyosan torzítja a diplomások túlképzése, miközben az igazi termelést végző szakmunkások, szakmai érettségizettek száma egyre kisebb. Ez a fajta torzulás pedig csak újratermeli a gondokat: a felsőoktatásban végzők legalább 4 évvel később lépnek be a munkaerőpiacra, már ha be tudnak lépni, legalábbis végzettségük alapján. A pályaelhagyó diplomások kérdése pedig napi téma kis hazánkban, a már említett túlképzés folytán valóságos csoda lenne, ha el tudna mindenki helyezkedni legalább részben a szakmájához köthető munkakörben.

Komoly szakmai vereség lenne a magyar filmeseknek, ha a jövőre tervezett Filmszemle elmaradna. Ugyan nem bír akkora presztízzsel, mint azt szeretnék, de honi viszonylatban számottevő megmérettetésnek bizonyult eddig is. Arról nem beszélve, sok filmet itt lehet csak látni, forgalmazásba nem kerül, jobb esetben dvd-n megjelenik majd, bár ez sem mindnél igaz. A széles spektrumú szemle elmaradása azonban nem csak űrt hagyna maga után, a filmfinanszírozás nívós eseménye megannyi kérdést is hátrahagyna.

Azért nem filmgyártást írok, mert a szemle sosem azért érdekes, hogy ki milyen filmet csinált, hanem azért, ki hogyan használta fel az állami támogatást (visszatérítendő vagy sem). A szemle az első mérvadó helyszíne a filmek lemeózásának, azonban egyre inkább igaz, közel sem hozzák be a filmek az árukat. Lehet szapulni itt az amerikai filmgyártás dominanciáját, de ott nincs állami támogatás. A stúdiók saját zsebből állják a sokszor több száz milliós költségvetést, vagyis igencsak nagy rizikót vállalnak. Itthon a forgatási költségek nagyrésze adóforintokból megy, a közalapítvány döntései nyomán súlyos százmilliók, milliárdok kerültek már kiutalásra. Hogy mennyire az alapítványi tagok érdekeltségébe tartozó gyártókhoz, arra egy érdekes kis táblázat található az Index.hu-n. A támogatási rendszer hibás, elnagyolt és egyáltalán nem a filmgyártás ösztönzésére irányul. A gyártás az egy dolog, ott bőven lehet számokkal dobálózni, de fogadjuk el, a minőségi filmgyártás nem olcsó mulatság. Ami szomorú, az a forgalmazási visszásságok megléte és kontraszelekciós módja.

Funkcióját vesztve, lényegi munkavégzését egyetlen (ismételhető) szignózási folyamattá degradálta le a Nemzet Miniszterelnöke. Sommásan így is meg lehet fogalmazni Schmitt Pál köztársasági elnök úr hivatalba lépése óta eltelt időt és az ezalatt végzett munkát. Az eddigi legsportosabb államelnökünk személye azonban nem kerülheti el a célzónát, melybe jelöltsége óta került. Elődei is részrehajlóak voltak, azonban megvoltak a saját lehetőségeik és módszerük. Erőteljes, akaratos, tudatos politikát és nemzet-reprezentációt folytattak, ami jelen esetben nem jelenthető ki.

Schmitt Pál jó képet vágva mindenhez írja alá a hozzá kerülő törvényeket, hogy a szavazófülkék forradalma lendületét se veszíthesse. Azonban máris hatalmas problémák merülnek fel pusztán pozícióját illetően. Lázár János, aki most a Fidesz egyszemélyes alakulata, az Alkotmánybíróság feladatkörének, az Alkotmánynak és a jogszabályok tartalmának megváltoztatása után már a köztársasági elnök jogkörein is fogást keres. Hiába, a forradalom elmossa a korábbi rendet, ezt kár is vitatni. A kérdés az, itt Európában mennyire van szükség a forradalmi hevületre... Lehet, sokkal inkább az ésszerű és polgár-barát közigazgatás kialakításával illenék foglalatoskodni, elvégre egy kerékkötőt se találni széles e hazában, nemhogy a parlamenti patkóban, aki hátráltatná a közigazgatás megújítását, az uniós reformokat, a struktúrák europaizálását. Mégsem ezt látjuk.

A magyar és (kisebb mértékben) a külföldi sajtó jó ideje attól hangos, mit terveznek és mit csinálnak Orbánék a kétharmados többségükkel. A nyári kormányváltás utáni rögtönzött alkotmányozási kedv a populáris módosítást már lefedte (kisebb országgyűlés), e mellé jött még kettős állampolgárság, sőt, sorolhatnánk, de most nem ez a cél. Ahogy Halasi Endre írta a HVG.hu-n, bármi, amit tesznek, se nem jogszabály- se nem alkotmányellenes, egész egyszerűen modellváltás küszöbén vagyunk, a balliberális (bár most már inkább baloldali) nem csak szaksajtó azon kesereg, oda az igazságosság, oda a hatalmi ágak megosztása, oda a jogállamiság is.

Abban adjunk igazat a szerzőnek, teljes felhatalmazással a hátuk mögött (amit nem érdemes tovább kritizálni, magyarázni, kétharmad van és csönd) bármit megtehetnek, alkotmányoznak, hatalmi ágat korlátoznak. A hatalmi ágaknak azonban még van idejük, legalább jelzésszinten reagálni mindarra, ami történik velük, hiszen amíg nem lép hatályba az alkotmánymódosítás, addig a bírák is odaszúrhatnak a sokáig kedvelteknek (itt azért emlékezzünk a megannyi Fidesz számára kedvező és szeretett AB-határozatról). Ezt pedig az egyik emblematikusnak szánt megmozdulás ellen elkövetett civil fellépéssel kapcsolatos bírósági eljárásban megtették, még ha csak közvetve is.

Saját korábbi cikkeim pesszimista felhangjait foghatom marokra, vághatom a kukába... Hogy miért? Mert ott tartunk, ami nem tetszik a kormánypártnak (lassan pártparlamentnek, annyira észrevétlen az ellenzék), azt a kétharmados többségükkel meg is változtatják. Pár hete még csak aggódtam a 9 éves kinevezésekkel kapcsolatban, kicsit később latolgattam az addigi Viktor-kép teljesítményi besorolását és a majdani kimeneteleket, az önkormányzati söprés után pedig most már nem csak narancsba borult az ország, a NENYI-vel helyettesíthető az Alkotmány, lévén előbbi a forradalmi akarat eredménye (bár jómagam nem tudom felidézni se kampánytémának a NENYI-t, se a szavazólapon nem láttam), másrészt utóbbit csak a kommunista hatalom-átmentő hazaárulók tákolták össze, látszatdemokrácia-építő kisokost böngészve. Ennek azonban vége.

Demokráciánk 20 éves korára érett meg arra, hogy a rendszerváltó fiatalságot az őt (szerintük) megillető teljhatalommal felruházza. Úgy megy a dolog, hogy amit elképzelnek, azt megvalósíthatják. Példák sorolása minden kedves érdeklődőnél egy-két perces ötletelés után meglenne, az talán fontosabb, hogy vajon mi a határa a személyes nagyravágyásnak és a korlátlan képzelet megvalósítási szándékának? Szimpla találgatások helyett támpontokat keresve ötletelnék.

A tavaszi kétharmados győzelem, az azóta eltelt 100 napos kormányzás és annak értékelése után, kevéssel a várható önkormányzati választási siker előtt ideje megnézni, hogyan is ítélhető meg a miniszterelnök, Orbán Viktor személye. Míg baloldali kormányzás esetén egy hasonló karakterprofilt talán Gyurcsány Ferenc hivatali ideje alatt lett volna ildomos elkészíteni, azonban az utolsó hetek-hónapok eseményei megmutatták, mennyire nem egyemberes a párt, mint ahogy azt választások idején igyekeztek kifele mutatni. A baloldali széthúzással szemben pedig itt van Orbán Viktor, aki kézi irányítással juttatta vissza pártját a kormányzó elitbe, ami egypárti elitként még nagyobb büszkeségükre ad okot (az egypárti jelzőt ugyan pártszövetségre aggatom, a KDNP tényleges szerepvállalása amolyan kirakatpárti, a keresztény-konzervatív eszmék szélsőséges megnyilvánulásának teret biztosítva).

Ahogy azt láthatjuk, a miniszterelnök egészen a választás előtti utolsó parlamenti ülésnapig jobbára csak reflektált az ellenzékre, ezen felszólalásokon kívül pedig nem csak utat mutatott a gazdasági válsággal és az IMF-fel küzdő országok vezetőinek, hanem bizonyított saját szavazótáborának is, erős és biztos politikus képében tetszelegve. A kétharmados felhatalmazás és a helyi választások után pedig elvárható lesz, hogy ne csak kampányturnusokra való felkészülés jegyében politizáljon, hanem akár a történelem nagyon is aktív részesévé is válhat, csak és kizárólag saját erejéből, mert a párt- és kormányszervezet egy személyben őt támogatja, ez pedig még erősebb felhatalmazás a hatalmat gyakorló számára, mint a négyévenként esetenkénti forradalmi szavazás.