Prolihisztor

A magyar és (kisebb mértékben) a külföldi sajtó jó ideje attól hangos, mit terveznek és mit csinálnak Orbánék a kétharmados többségükkel. A nyári kormányváltás utáni rögtönzött alkotmányozási kedv a populáris módosítást már lefedte (kisebb országgyűlés), e mellé jött még kettős állampolgárság, sőt, sorolhatnánk, de most nem ez a cél. Ahogy Halasi Endre írta a HVG.hu-n, bármi, amit tesznek, se nem jogszabály- se nem alkotmányellenes, egész egyszerűen modellváltás küszöbén vagyunk, a balliberális (bár most már inkább baloldali) nem csak szaksajtó azon kesereg, oda az igazságosság, oda a hatalmi ágak megosztása, oda a jogállamiság is.

Abban adjunk igazat a szerzőnek, teljes felhatalmazással a hátuk mögött (amit nem érdemes tovább kritizálni, magyarázni, kétharmad van és csönd) bármit megtehetnek, alkotmányoznak, hatalmi ágat korlátoznak. A hatalmi ágaknak azonban még van idejük, legalább jelzésszinten reagálni mindarra, ami történik velük, hiszen amíg nem lép hatályba az alkotmánymódosítás, addig a bírák is odaszúrhatnak a sokáig kedvelteknek (itt azért emlékezzünk a megannyi Fidesz számára kedvező és szeretett AB-határozatról). Ezt pedig az egyik emblematikusnak szánt megmozdulás ellen elkövetett civil fellépéssel kapcsolatos bírósági eljárásban megtették, még ha csak közvetve is.

Saját korábbi cikkeim pesszimista felhangjait foghatom marokra, vághatom a kukába... Hogy miért? Mert ott tartunk, ami nem tetszik a kormánypártnak (lassan pártparlamentnek, annyira észrevétlen az ellenzék), azt a kétharmados többségükkel meg is változtatják. Pár hete még csak aggódtam a 9 éves kinevezésekkel kapcsolatban, kicsit később latolgattam az addigi Viktor-kép teljesítményi besorolását és a majdani kimeneteleket, az önkormányzati söprés után pedig most már nem csak narancsba borult az ország, a NENYI-vel helyettesíthető az Alkotmány, lévén előbbi a forradalmi akarat eredménye (bár jómagam nem tudom felidézni se kampánytémának a NENYI-t, se a szavazólapon nem láttam), másrészt utóbbit csak a kommunista hatalom-átmentő hazaárulók tákolták össze, látszatdemokrácia-építő kisokost böngészve. Ennek azonban vége.

Demokráciánk 20 éves korára érett meg arra, hogy a rendszerváltó fiatalságot az őt (szerintük) megillető teljhatalommal felruházza. Úgy megy a dolog, hogy amit elképzelnek, azt megvalósíthatják. Példák sorolása minden kedves érdeklődőnél egy-két perces ötletelés után meglenne, az talán fontosabb, hogy vajon mi a határa a személyes nagyravágyásnak és a korlátlan képzelet megvalósítási szándékának? Szimpla találgatások helyett támpontokat keresve ötletelnék.

A tavaszi kétharmados győzelem, az azóta eltelt 100 napos kormányzás és annak értékelése után, kevéssel a várható önkormányzati választási siker előtt ideje megnézni, hogyan is ítélhető meg a miniszterelnök, Orbán Viktor személye. Míg baloldali kormányzás esetén egy hasonló karakterprofilt talán Gyurcsány Ferenc hivatali ideje alatt lett volna ildomos elkészíteni, azonban az utolsó hetek-hónapok eseményei megmutatták, mennyire nem egyemberes a párt, mint ahogy azt választások idején igyekeztek kifele mutatni. A baloldali széthúzással szemben pedig itt van Orbán Viktor, aki kézi irányítással juttatta vissza pártját a kormányzó elitbe, ami egypárti elitként még nagyobb büszkeségükre ad okot (az egypárti jelzőt ugyan pártszövetségre aggatom, a KDNP tényleges szerepvállalása amolyan kirakatpárti, a keresztény-konzervatív eszmék szélsőséges megnyilvánulásának teret biztosítva).

Ahogy azt láthatjuk, a miniszterelnök egészen a választás előtti utolsó parlamenti ülésnapig jobbára csak reflektált az ellenzékre, ezen felszólalásokon kívül pedig nem csak utat mutatott a gazdasági válsággal és az IMF-fel küzdő országok vezetőinek, hanem bizonyított saját szavazótáborának is, erős és biztos politikus képében tetszelegve. A kétharmados felhatalmazás és a helyi választások után pedig elvárható lesz, hogy ne csak kampányturnusokra való felkészülés jegyében politizáljon, hanem akár a történelem nagyon is aktív részesévé is válhat, csak és kizárólag saját erejéből, mert a párt- és kormányszervezet egy személyben őt támogatja, ez pedig még erősebb felhatalmazás a hatalmat gyakorló számára, mint a négyévenként esetenkénti forradalmi szavazás.

Nagyon kényes téma, mely csak kevés háttéranyaggal szolgál, az aktuálpolitikai megjelenés és a személyes tapasztalatok összességeként szokás meghatározni. Nem tudományos meghatározását próbálom adni a témának, sokkal inkább áttekintését nyújtanám az utóbbi időkben elhangzottaknak. A téma sajnos az utcán hever, a gond viszont az, senki sem vette fel, csak arrébb rugdosta.

Az országgyűlési választások a tavasszal megmutatták, a témának milyen mozgósító ereje van, a Jobbik kampánytémáinak egyik vezető eleméről beszélünk ugyanis. Az azóta eltelt időben mind több megoldási alternatívát igyekezne kínálni a már parlamenti párt, melyek azonban eddig elkerülték még az érdemi vita részét is. Hogy ez mennyiben jó vagy rossz, igyekszem kifejteni a későbbiekben. Először vegyük sorba a mellette szóló tényeket és feltételezéseket, majd pedig vagy ezeknek, vagy a puszta elméletnek a cáfolatát adnám.

A legújabbkori demokráciánk történelmében először van egypárti kétharmados kormány hatalmon, mely nem koalíciós alapon működik. A koalíciós alapon működő előd, a Horn-kormány önkéntes vállalása volt az, hogy csak előre egyeztetett esetekben fogja megváltoztatni az igen kényes kétharmados törvények sorát. Ez szép és jó, dicséretes törekvés. A nagyobb gond az, hogy ezen területek szabályzása se akkor, se azóta nem történt meg. A 2. Orbán-kormány már csak kommunikációjában is merészebben nyúl a kétharmados törvényekhez, hiszen saját tézisük szerint népakarat révén jutottak hatalomra a szavazófülkékben lezajlott forradalom után. Ez nem didaktikai fejtegetés és bizonyítás akarna lenni, csak letisztázott érvelési kezdőpont.

Ugyan nem a legégetőbb törvények kerültek először módosításra, de nemzetközi visszhangok alapján is érdekes eredmények születtek. A kettős állampolgárság megosztó bevezetése mellett már a Nemzeti Média- és Hírközlő Hatóság létrehozása és bebetonozása is komoly nemtetszést váltott ki, honi és külföldi reakciókat tekintve. Szalai Annamária 9 évre szóló kinevezése ugyan indokolható a stabilitás és pártatlanság látszatával, szakmai szempontból azonban az ilyen határozott idejű, hosszútávú bebiztosítás nem feltétlenül a demokrácia látszatát kelti. Ami visszás helyzet volt az előző kormányok által kinevezett köztársasági elnökök esetében is, a nem párhuzamos időintervallum politikai szempontból is vitás helyzeteket szülhet, arról nem beszélve, hogy egy olyan gyorsan változó és fejlődő szakágban, mint a média terepe, talán még indokolatlan is az ilyen hosszú időre szóló kinevezés. A szakmai megújulás, trend- és technikakövetés helyett a biztonsági játék kerül előtérbe, a szükséges szakmai kockáztatás relevanciáját veszti, nem kell folytonos bizonyításért és elismerését harcolni, a 9 év bőven elég idő arra, hogy kényelmes munkatempóban haladjon előre a médiaszabályozás terepe.