Egyszerre gyászol hazánk és a nagyvilág is, mind a kettőnek ugyanaz az indoka: generációk számára meghatározó örök nevettetők mentek el közülünk. Alapvetően nem vagyok egy szentimentális alkat, de ez az egybeesés azért elgondolkodtatott. Ugyan más és más körülmények között távoztak az élők sorából, de az odáig vezető utat párhuzamosan tették meg. A televíziózás nagy alakjai voltak, hihetetlenül gazdag termésű karriert tudhattak magukénak, nem csak a közönség, pályatársaik is rajongtak értük. Mindezek ellenére mindketten a szomorú bohóc sztereotípiát erősítették magánéletük minden percében…

Itthon hatalmas vihart kavart Bajor Imre halálának médiavisszhangja. A királyi televízió, amely az elmúlt időszakban csak nagyhatalmi szócsőként működött, csak úgy elfelejtette leközölni Bajor halálhírét, az utólagos magyarázatok szerint annak Kossuth-díjban szegény életművét felhozva. Ebből kiindulva akkor a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje polgári kormány idején fabatkát sem ér. Szánalmas érvelés, ha országos hírű, ráadásul utolsó percekig médiában aktív szereplőről van szó. Másrészt viszont megannyi kérdést is felvet, melyek nem mindegyike etikus, sérti a jóízlést is, arról nem beszélve, hogy milyen fényt vet nem csak a kérdés feltevőjére, de a megválaszolóra is. Karrierútja országos szinten nem is indulhatott volna rizikósabb szereppel, mint a Szomszédok révén az első meleg magyar karakter a televíziózásban - közel 20 évvel megelőzve a Barátok köztben látható melegcsókot. A művész úr az elmúlt évtizedben már kevésbé a színészi alakításai miatt került középpontba, sokkal inkább a hazai kereskedelmi televíziózás egyik legrégebbi és a legsikeresebbek közé tartozó közéleti szórakoztató műsorának volt lényegében elejétől fogva az egyik megmondó embere, aki a kisember hangvételével és annak sokszor politikai korrektségétől mentes attitűdjében küldte el az aktuális hatalmon lévőket a jó fenébe. Utolsó éveiben már láthatóan betegségek sorával küszködött, végül az agydaganat és azok szövődményei vitték el.

Nemzetközi vezető hír volt az egyik legnagyobb élő amerikai komikus színész, Robin Williams öngyilkossága. Méltán legendás volt stand-up előadásairól, olyan zseniális filmekkel motiválta a műfajban őt követőket, mint a Jó reggelt, Vietnám, a Mrs. Doubtfire vagy a Patch Adams. Mindezek mellett azonban nem csak ereje, de hihetetlen tehetsége is megvolt a drámai szerepekhez, mint az Oscar-díjat érő Good Will Hunting, a méltatlanul nem jutalmazott Holt költők társasága, a Csodás álmok jönnek, vagy az igazán sötét oldalát bemutató Vágott verzió. Több mint száz filmben vállalt szerepet, közte rengetet animációs alkotásban is, hogy mind jobban elkápráztathassa a gyerekeket, a sok botrányt megélt Aladdint vagy a Táncoló talpakat említve, de élőszereplős családi filmekben is a lehető legjobbat hozta ki magából, elég csak a Hookra vagy a Jumanjira gondolni. És még mindig csak a saját eredményeit vesszük alapul, a megszámlálhatatlan inspirált komédiást lajstromba venni is felesleges, hiszen szép sorjában mindenki tiszteletét tette még életében a mester előtt. Olyan emberről van szó, aki a kamera előtt, a forgatás minden percében ezer fokon izzott, annyira pörgött az agya, hogy lehetetlen volt követni. Nem csak hogy abban sem lehettek biztosak a színésztársai, hogy merre felé megy a jelenet, azt sem tuhatták, mi vár rájuk a következő másodpercben. Ahogy Jimmy Fallon mondta: Fejben már 10 lépéssel előrébb járt. Energikus, életvidám és törődő volt. Ez azonban csak a külvilág és a tágabb közösségnek szólt. Mélyen belül évtizedek óta problémák marták, drogfüggőség és a közben elvesztett jóbarát (John Belushi); az életerős, de lovas balesete óta mozgásképtelen kollégiumi szobatárs, Cristopher Reeve erőn felüli szellemi támogatása; az alkoholproblémák, amik a 2000-es években kerítették hatalmukba, mely tönkretette második házasságát. S mindezek mostanra gyűrték le, 2014-ben, 63 éves korában gyűlt benne össze elég keserűség ahhoz, hogy önkezével véget vetve életének hátra hagyja eddigi szenvedései.

Mindkettejükre igaz, hogy önfeledt szórakozást nyújtva takarták el könnyeiket, miközben mi szép lassan megfeledkeztünk a szolgálataikról és csak kemény kritikával ihlettük mindkettejüket. Aztán mikor már nincsenek köztünk, sajnálkozunk és értetlenkedve állunk. Talán ha Bajor idejében megfelelő kezelést kap, ha valaki az élete kétharmadában depressziós, szorongó és nagyobb részt függő Williams-t legalább akkora lelki támogatásban részesíti, mint tette ő azt a szerinte rászorulókkal, akkor lehet, még mindketten köztünk lennének és nem keseregnénk az elmúlásuk felett. Így azonban nem maradt más hátra nekünk, mint a múlt, hiszen harsány nevetésünk elnyomta néma, sokszor csak tekintetből észrevehető segélykiáltásaikat.

Adrian Cronauer angol és magyar hangja, nyugodjanak békében.

Alan Moore ihletésében: Ma éjjel meghalt két komédiás…