Prolihisztor

Pár percig biztos emésztettem a plakáton található szöveg képzavarát, miszerint "Felszabadul az Alvilág!". Elképzeltem, milyen kemény kreatív meeting lehetett, ahol a történet ismerete nélkül ekkora baromságot fröccsöntenek a képre, mert az ütős szöveg lesz, csábítja befelé a nézőt. Aki ha becsábult, fogja a fejét Árész állandó "Öcsém"-ezése közepette, annyira suttyó módon hangzik ez egy hadisten szájából (azért az élmény lett volna, ha VV Cristofel megkapja ezeket az egymondatosokat)! A szinkron ebbéli hibája felett a második felröhögés után tovább is léptünk, a kisiklás után ismét kényelembe helyezve magunkat igyekeztünk befogadni azt a brutális mennyiségű ingert, ami a vászon felől éri a látóideget.

Lehet szapulni a filmet, lehet számon kérni a történelmi hitelességet, ami egy amerikai film esetében, ahol a nyitóképen az amerikai temetkezési szokások szerinti süllyesztett emlékkő (nem tudok rá jobbat mondani) angolul tolja az arcunkba az előző rész főbögyösének halálát, visszarántva a folyton magában viaskodó Perszeuszt (Sam Worthington) a kikötők és a halászat egyhangú világába, egyedülálló apaként szembenézve a való élettel. Bevillan aztán a büszke nagypapa, Zeusz (Liam Neeson), hogy megint figyelmeztesse szívének oly kedves zabigyerekét, megint elbaszcsiztak valamit az istenek, de most nem Kráken jön, lófaszt, egyből az istenek apja, Kronosz készül kiszabadulni Tartarosz mélyéről, hogy felégesse az egész világot. Persze a jó halász fia nevelését tartja elsőrendűnek, bongyor fürtjei közé nem furakszik be a görög logika, miszerint ha nincs világ, nincs hol nevelni a porontyot, ő maradna inkább pecázgatni. Szerencsénkre azonban Árész (Edgar Ramirez) és Hádész (Ralph Fiennes) együttes erővel megtámadja Zeuszt és Poszeidont (Danny Huston), előbbi az életereje miatt fontos Kronosz kiszabadításában, míg utóbbi halála csak előnyére válik a rebellis isteneknek. Az első hullámban érkező kimérát nem kis falurendezési művelettel karöltve teríti le félistenünk, hogy utána a helyi tanerő őrizetére bízva magvának gyümölcsét, nekilóduljon a nagyvilágnak, találkozzon Andromédával (Rosamund Pike), a harcos királynővel, együttes erővel szállva szembe az alattomos Olümposziakkal. Utazásuk során segéderőt a Perszeuszhoz hasonló istenfatty, Poszeidon fia, Agenor (Toby Kebbell) biztosít, hogy Héphaisztosz (Bill Nighy) térképének segítségével alászálljanak az alvilág labirintusába, megtalálva Zeuszt valamint az épp kiszabaduló Kronoszt. Istenek és titán apjuk ütközete lesz ez, némi félisteni szigony-dárda-villámegyesítő harcieszköz-bemutatóval, aminek a végén Perszeusz új anyukát szerez kisfiának.

Jól látni, nem a sztori fog a székbe szegezni minket, arra ott a látvány, ami az első résszel ellentétben bizony b@szott jó lett. Érezni, most nem spúroskodtak a konvertálással, helyből 3D-be vették az eseményeket, kétszeresen izzasztva meg az animátorok tökeit a légkondícionált tervezőstúdiókban. Akinek hasonló csalódás lesz a látvány, mint az első rész kabuki színházat idéző 2.5D-je esetén, az menjen szemészhez, mert a növekvő hályog csak rontani fog a helyzeten a későbbiekben. A gyártósor kamera mögötti részének komplett lecserélése (pl. Louis Leterrier helyett Jonathan Liebesman rendező) ugyan nem emeli isteni magasságokba a színvonalat, annyira mégis elég, hogy ne kerülgessen az agybaj a képkockák halmaza láttán. Kapjuk az ocsmány szörnyeket a képünkbe, a kétfejű kiméra után a küklopszok szinte valós jelenléte és fatelepítési szokásainak ábrázolása után, de még Kronosz terraformáló igyekezetének felbuzgása előtt, megkapjuk a legszebben animált mitológiai mocskokat is, a kéttörzsű, négykarú szörnyeket, a Makhai-okat! Komolyan, aki nem akarna így tömegoszlatni, ahogy ezek az alvilágban sínylődő kegyetlen gyilkos lények teszik, az ne is nézzen akciófilmet, mert nem neki való. Ott és akkor embertelen indulatok támadnak a nézőben, kapná is fel a két kardot, az egy pajzsot és egy dárdát, hogy lendületből bontsa a görög védővonalat!

A színészgárda illeszkedik a felületes sztori izomszagú átiratába, Neeson és Fiennes HP-idéző fegyvertelen tevékenysége annyira eszköztelen, hogy már zseniális, Worthington apai ösztönei annyira hihetőek, mint amennyire az előző rész barna Andromédájának kiszőkítése (Alexa Davalos helyett Rosamund Pike). Ezzel azonban nincs baj, nem a hitelesség, a teljes kép összeállása vagy a magas mondanivaló miatt nézünk meg egy ilyen filmet, mert azt Tarsem Singh Halhatatlanokjától vártuk (volna). Itt és most agy lekapcsol, kukorica és kóla bekészít, szemüveg felnyom az arcba és bő másfél óra pörgés végén búcsút mondunk pár istennek meg Perszeusz özvegységének. 

Folyt. köv.? Majd 500 millió után megmondjuk.

Nehéz szívvel kezdem meg soraimat, ugyanis nem tudok maradéktalanul hozsannázni Tarsem Singh legújabb filmje esetében. A mozgóképes festészet (esetében talán ez a legpontosabb megnevezés) talán legkiemelkedőbb alakja most eddigi filmjeihez képets hatalmas, 75 millió dolláros költségvetéssel indulhatott harcba a rajongók kegyeiért, melyhez egyből a 3D-t is társította, hogy vizuálisan új mélységeket nyithasson meg alkotásában. Az előzeteseket látva mindenki Zack Snyder 300-ához hasonlítgatta a filmet,ami több okból is helytelen húzás: a két filmes összművészeti értékei közt Singh javára hatalmas a különbség, filmjeiket tekintve nem különben. Annyi azonban tény, itt is lassítva láthatjuk hullani az ellent, igaz, a film történetéhez alakított görög mitológia jelen esetben működőképesnek bizonyult, szemben a tavalyi verzióval (A titánok harca 3D).

Az istenek épp a semmittevésben dagonyáznak, Zeusz (Luke Evans) vezetésével Svájcot játszanak a hellének és a heraklioniak közti háborút nézve. A heraklioni király, Hüperion (Mickey Rourke) épp a görög istenek trónjának megdöntésén buzgálkodik, márpedig Mr Adler, a south parki technika-tanár óta tudjuk, a buzgálkodás cska bajjal jár, elvégre megsérül valaki. Itt is szép számmal sérülnek meg a serény buzgálkodók, a film első felében szinte csak a hellének hullanak a porba, a végére azonban már heraklioniak is számolhatnak "némi" emberveszteséggel. Míg az istenek kezdetektől fogva bíznak Thézeuszban (Henry Cavill), addig az emberek a jóféle társadalmi előítéletekben dagonyázva csak később állnak az ijfú fattyú oldalára, hogy mentsék a hellén vért. Az Olümposzon csücsülő istenek struccpolitikáját a bohó és fiatal gyermekistenek (Poszeidon, Athéné, Árész) vetnek véget, mely az isteni élet kiontása mellett végre becsatornázza a felhők felettieket is a történetbe. A végső csata epikus méreteket öltenek, míg az emberek egy szűk márványfolyosón ontják ki egymás életét, addig istenek és titánok a Tartarosz-hegy gyomrában vívják élet-halál harcukat. A harc kimenetele kiszámítható, ámbár látványos és fordulatos, mint egy jó Rocky-film - miket beszélek, minden Rocky-film jó film.

A színészválasztással komoly probléma nem volt, talán Rourke urat lehetett volna némileg kegyetlenebb és gőgösebb köntösbe bújtatni, Cavill viszont már most köpönyeget lobogtat a szélben, kosztüm terén készülve a Superman-szerepre. Itt is ez volt a szerepkör, elvégre a legszuperebb embert alakítva kellett megvédeni népét a rá törő gonosztól, legyen annak bármilyen is az alakja. A görög mitológia alkalmi kifacsarása miatt sem lehet hiányérzet, már a tárgykör megszállottjait leszámítva. Nincsenek benne logikai bakik, messzemenően bugyuta elképzelések, elvégre nem a mainstream hollywoodi agymosáson nevelkedett szerzőpáros, Charly és Vlas Parlapanides kanyarította a szkriptet, ami ennélfogva élvezetes, realista és emberfeletti is. Ami miatt hiányérzete lehet az embernek, az Singh munkája terén keresendő. A vizualitás magával ragad, már ha képesek vagyunk szemüvegben is érzékelni a valós kétdimenziós síkokat, mert ezt a filmet több okból is felesleges volt harmadik diemnzióval megdobni. Első körben megjegyzem, nem láttam olyan jelenetet, ahol az egymás mögött elhelyezkedő jelenetsávok mérvadó és szükségszerű térérzetet kellett hogy keltsenek bennem, mint nézőben. Másrészt az erre fordított költségeket visszaterelve a büdzsébe egy kicsivel hosszabb, de annál méltóságteljesebb körítést adva a legújabb vizuális orgiának. Mert valljuk be, ez most orgia a szemnek, de rendesen! A film előtt kiszivárgott jelenet, melyben az istenek és a titánok küzdelmét követhetjük végig, még Snyder részéről is elismerést követel: a teljes valójában mutatott kaszabolás és öldöklés szinte már a középkorban felejtett brutalitás ízét és szagát idézi meg, egyedül a trendi túlpörgetett vágáson kellett volna visszább venni. A 3D-hez csatolnék vissza: több helyütt is vakított a nappali fény, melyben felvették a jeleneteket, a fehér szín annyira erőteljes jelenlétet adott, mely kettőnél több dimenzióban az elvárt eredmény (tág pupillával meredni a vászonra) helyett a hunyorgást hozta el osztályrészül.

Ha nem lenne a 300, akkor ez lenne a legjobb görög mitologikus film! - olvastam valahol. Helytelen összevetés. Ahogy a legújabb ZTE Skate telefont sem érdemes egy HTC Desire-rel összevetni. Míg a korábbi kiadás egy helyből csúcsra juttatott termék, melyet hihetetlen hype-pal tettek még vonzóbbá, addig a másik egy eddig popkulturális szinten háttérben mozgó alkotó első világszintű nagy dobása, mely megtalálja az örökké keserű szájízzel mozgók kritika-mirigyét, de a kompromiszumkész többség szemében értékes és elfogadható alkotásként marad fent. Ahogy az ókori görög drámaírókat is csak elvakult állapotban, irodalomórán lehet csak hasonlítgatni, úgy itt is csak azok hasonlítgassák, akik nem látnak 3 gondolatnyit előre egy film esetében.

Ami tény, Singh elmaradt a hozzá mért várakozásoktól, de a filmet végignézve el kell mondani, köröket vert Snyderra, ami a legutóbbi alkotásaik összevetését illeti. Most már csak az a kérdés, mit fog kezdeni Snyder Cavillel karöltve Superman kissé kisiklott nimbuszának felívelésével...

8/10