Prolihisztor

Premier előtti bemutatóként érkezett hozzánk a hosszú hétvégén Channing Tatum és Jonah Hill legújabb filmje, a 21 Jump Street - A kopasz osztag. Elöljáróban annyi, egy 1987-1991 közt futó drámai misztikus sorozat nagy mértékben átfazonírozott nagyjátékilmes verzióját láthatjuk, a sorozat hangulatához képest inkább buddy-movie ez, abból is a csöcsvillantós Pite-humor nélkül, igaz, farok azért villan.

Barom gimnazisták 2005-ben bebukják a szalagavatót, majd röpke hét év után már biciklis járőrpartnerként róják a parkokat. Elb@szott letartóztatás után az álruhás gimizsaruk osztagához kerülnek, mintegy utolsó esélyként. Munkájuk során egy újfajta drogot terjesztő sulihálózatot kell felderíteni, azonban a kétbalkéz páros még a gimibe visszakerülve is ugyanolyan idióta kamasz, mint korábban: a felépített álcát összecserélve kénytelenek egymás készségeit elsajátítani, hogy beépülhessenek a kiszemelt környezetbe.

Majdnem napra pontosan négy éve ragyogott fel a Marvel filmstúdió csillaga, mikor bemutatták saját berkeikben készült első élőszereplős filmjüket, a Vasembert. Ezzel nem csak Robert Downey Jr.-t repítették vissza a világ élvonalába, de saját maguknak is új pályát szabtak, egy csapásra branddé válva. Az eltelt négy év alatt berámoltak még másik négy filmet a zsákba, hogy mindezt megkoronázhassák egy csúcsra járatott csapatfilmmel!

A mitológiára érdemes egy kis bekezdésnyit áldozni: 59 éve látott napvilágot a csodacsapat, Stan Lee és Jack Kirby közös munkája a képregény-történelem egyik legerősebb, legtöbb változáson átesett alakulata. Ez a szűk négy emberöltő nem csak arra volt elegendő, hogy a filmesek is szomjúhozzanak a szélesvásznú megvalósításra, de a technikai fejlődés is elért arra a fokra, hogy ne csak olcsó makettek és számítógépes trükkök szembágyasztó áradatát kapjuk.

Emésztettük egy darabig a hírt, hogy a Hasbro egy újabb játékából (a Transformers és a G.I.Joe után) készül egész estés nagyjátékfilm, ez pedig nem más, mint a klasszikus, a mai kamaszok számára csak rémmesékből ismert manuális taktikai játék, a Torpedó. Jómagam emlékszem még arra, mikor megboldogult édesapámmal az áramszünet idején gyertyafény mellett vívtunk élethalál-harcot a kis műanyagtáblák előtt görnyedve. Ezek ismeretében kissé kétkedtem, mikor szóba került, hogy a Hancock és a Friday Night Lights (FNL) rendezője kapta meg a direktori posztot, mintegy emberek-idegenek ütközetté módosítva a retró alapanyagot. Mindehhez a amerikai foci drámasorozatából ismert és Berg által befuttatott Taylor Kitsch-csel a főszerepben, na meg némi Rihanna-zással.

A sztori szerint Alex Hooper (Kitsch), az önfejű és céltalanul lődörgő fiatalember egy szokványos esti sörözést zár le amódon, hogy a kiszemelt szőke hölgy kedvében járván betör a sarki boltba, csirkés burrito-t szállítva le szíve és libidója választottjának.

Kilenc év telt el az esküvő óta, kaptunk is pár, nem véletlenül csak dvd-re szánt folytatást, kitekintést a Pite-kalandokból. Elérkezettnek látták az időt, hogy megmutassák nekünk, mire vitte a pitetöcskölő, a zenetáboros, Kulagép, Finch meg a többiek - ja és Stifler, a Bránermájszter!

Sztori szerint 13 éve érettségiztek le kortársaim, ideje is egy jóvágású osztálytalálkozónak, mindenki villanthatja, mi lett belőle több mint egy évtizeddel a nagy amerikai víz..., akarom mondani, szűzválasztó után. Vannak itt családosok, bebuzultak (mindkét nemből), nosztalgiázók, örökifjak, szakállasak. Akit csak látunk, senki sem boldog, mindenhol van némi gebasz, ami csak nem akar megoldódni a csordaszellem nélkül. Kapunk hát egy nagy összeborulást, hogy ez a bárgyú visszatekintés ismét az agyunkba vésse, a nagy vízen túl a felnőttek nem boldogok, a gimis évek végeztével meghal bennük valami.

Úgy néz ki az, eheti premierekkel kapcsolatban a plakát lesz az első, ami kiveri a... biztosítékot. Míg a titánok barom szövegekkel rettentettek a standieken, addig szegény szerencsétlen Daniel Radcliffe hézagos arcszőrét és bántóan kék lézerszemét választották a hazai forgalmazás népszerűsítéséhez, szemben az általam is választott, sokkal hatásosabb és stílusosabb, a filmhez is jobban passzoló plakát helyett. Anélkül azonban, hogy lelőném a film "nagy" poénját, mondandójának és titkának lényegét, legyen elég annyi, ez a fotó illik a filmhez, a leginkább érintett korosztályt emelve a középpontba. Mert ez az alkotás, címében egy nőről szól, a főszerepben egy fiatalemberrel, aki a saját munkája előrehaladtával a helyi gyermekek tragédiájával szembesül, akik pedig a külföldi poszterek és forgalmazók szerint a középpont, amit képviselni kell.

Pár percig biztos emésztettem a plakáton található szöveg képzavarát, miszerint "Felszabadul az Alvilág!". Elképzeltem, milyen kemény kreatív meeting lehetett, ahol a történet ismerete nélkül ekkora baromságot fröccsöntenek a képre, mert az ütős szöveg lesz, csábítja befelé a nézőt. Aki ha becsábult, fogja a fejét Árész állandó "Öcsém"-ezése közepette, annyira suttyó módon hangzik ez egy hadisten szájából (azért az élmény lett volna, ha VV Cristofel megkapja ezeket az egymondatosokat)! A szinkron ebbéli hibája felett a második felröhögés után tovább is léptünk, a kisiklás után ismét kényelembe helyezve magunkat igyekeztünk befogadni azt a brutális mennyiségű ingert, ami a vászon felől éri a látóideget.

Lehet szapulni a filmet, lehet számon kérni a történelmi hitelességet, ami egy amerikai film esetében, ahol a nyitóképen az amerikai temetkezési szokások szerinti süllyesztett emlékkő (nem tudok rá jobbat mondani) angolul tolja az arcunkba az előző rész főbögyösének halálát, visszarántva a folyton magában viaskodó Perszeuszt (Sam Worthington) a kikötők és a halászat egyhangú világába, egyedülálló apaként szembenézve a való élettel. Bevillan aztán a büszke nagypapa, Zeusz (Liam Neeson), hogy megint figyelmeztesse szívének oly kedves zabigyerekét, megint elbaszcsiztak valamit az istenek, de most nem Kráken jön, lófaszt, egyből az istenek apja, Kronosz készül kiszabadulni Tartarosz mélyéről, hogy felégesse az egész világot. Persze a jó halász fia nevelését tartja elsőrendűnek, bongyor fürtjei közé nem furakszik be a görög logika, miszerint ha nincs világ, nincs hol nevelni a porontyot, ő maradna inkább pecázgatni. Szerencsénkre azonban Árész (Edgar Ramirez) és Hádész (Ralph Fiennes) együttes erővel megtámadja Zeuszt és Poszeidont (Danny Huston), előbbi az életereje miatt fontos Kronosz kiszabadításában, míg utóbbi halála csak előnyére válik a rebellis isteneknek. Az első hullámban érkező kimérát nem kis falurendezési művelettel karöltve teríti le félistenünk, hogy utána a helyi tanerő őrizetére bízva magvának gyümölcsét, nekilóduljon a nagyvilágnak, találkozzon Andromédával (Rosamund Pike), a harcos királynővel, együttes erővel szállva szembe az alattomos Olümposziakkal. Utazásuk során segéderőt a Perszeuszhoz hasonló istenfatty, Poszeidon fia, Agenor (Toby Kebbell) biztosít, hogy Héphaisztosz (Bill Nighy) térképének segítségével alászálljanak az alvilág labirintusába, megtalálva Zeuszt valamint az épp kiszabaduló Kronoszt. Istenek és titán apjuk ütközete lesz ez, némi félisteni szigony-dárda-villámegyesítő harcieszköz-bemutatóval, aminek a végén Perszeusz új anyukát szerez kisfiának.

Jól látni, nem a sztori fog a székbe szegezni minket, arra ott a látvány, ami az első résszel ellentétben bizony b@szott jó lett. Érezni, most nem spúroskodtak a konvertálással, helyből 3D-be vették az eseményeket, kétszeresen izzasztva meg az animátorok tökeit a légkondícionált tervezőstúdiókban. Akinek hasonló csalódás lesz a látvány, mint az első rész kabuki színházat idéző 2.5D-je esetén, az menjen szemészhez, mert a növekvő hályog csak rontani fog a helyzeten a későbbiekben. A gyártósor kamera mögötti részének komplett lecserélése (pl. Louis Leterrier helyett Jonathan Liebesman rendező) ugyan nem emeli isteni magasságokba a színvonalat, annyira mégis elég, hogy ne kerülgessen az agybaj a képkockák halmaza láttán. Kapjuk az ocsmány szörnyeket a képünkbe, a kétfejű kiméra után a küklopszok szinte valós jelenléte és fatelepítési szokásainak ábrázolása után, de még Kronosz terraformáló igyekezetének felbuzgása előtt, megkapjuk a legszebben animált mitológiai mocskokat is, a kéttörzsű, négykarú szörnyeket, a Makhai-okat! Komolyan, aki nem akarna így tömegoszlatni, ahogy ezek az alvilágban sínylődő kegyetlen gyilkos lények teszik, az ne is nézzen akciófilmet, mert nem neki való. Ott és akkor embertelen indulatok támadnak a nézőben, kapná is fel a két kardot, az egy pajzsot és egy dárdát, hogy lendületből bontsa a görög védővonalat!

A színészgárda illeszkedik a felületes sztori izomszagú átiratába, Neeson és Fiennes HP-idéző fegyvertelen tevékenysége annyira eszköztelen, hogy már zseniális, Worthington apai ösztönei annyira hihetőek, mint amennyire az előző rész barna Andromédájának kiszőkítése (Alexa Davalos helyett Rosamund Pike). Ezzel azonban nincs baj, nem a hitelesség, a teljes kép összeállása vagy a magas mondanivaló miatt nézünk meg egy ilyen filmet, mert azt Tarsem Singh Halhatatlanokjától vártuk (volna). Itt és most agy lekapcsol, kukorica és kóla bekészít, szemüveg felnyom az arcba és bő másfél óra pörgés végén búcsút mondunk pár istennek meg Perszeusz özvegységének. 

Folyt. köv.? Majd 500 millió után megmondjuk.

Újabb könyvsiker a vásznon, éljen Hollywood találékonysága!

Újabb tini szerelmi háromszög, tiszta Alkonyat-koppincs!

Unalmas és lapos, amerikai piacbarát másolata a Battle Royale-nak, igazi vérontás nélkül!

Hogy néz ki egy erőtől duzzadó, jól táplált színésznő egy éhező és nyomorgó lány szerepében?

Ahogy fórumokon olvastam, nagyjából ezek voltak az általános, nem pozitív hangvételű kommentek. Alapvetően igaz állítások ezek, azonban érződik, mennyire nem ismerik a köteteket. Suzanne Collins tévesen Stephanie Meyer örökösének tekintik, mert úgy egyszerűbb a birka népnek elmagyarázni, miről (NEM!) szól a regénytrilógia. Mert igaz, van benne szerelmi háromszögnek nevezhető érzelmi szituáció, van benne igencsak társadalomkritikus gyermekek közti gyilkosság, melyet az uralkodó elit szórakoztatására és az elnyomottak fájdalmainak szítására rendeznek. Rengeteg alapvetés származik máshonnan, ez tény, azonban a végkövetkeztetés eltérése teszi érdekessé és élvezetessé ezt a kallódó kamaszoknak szóló, életcélt és erőt kölcsönző alkotást.

Egy talán majdan bekövetkező atomháború végeztével Amerika maradék romjain létrehozzák Panemet, ezt a 13 körzetre osztott és a Kapitólium teljhatalma alatt szenvedő országot. A gazdasági felosztás következtében a legkevésbé populáris körzet, a 12. körzet lakói a szénbányászatból élnek, vagyis inkább halnak éhen. A Kapitólium által kiszámított fejadagok és megszabott életkörülmények következtében apró, lázadásnak számító vadászattal tartja fent magát és családját hőslányunk, Katniss (Jennifer Lawrence). Életének csorgásába ismételten közbeszól az Aratás, ez a brutális emlékező ünnepsége a bukott lázadásnak, mely során a 13. körzetet elsöpörték a föld színéről, valamint be nem vezették az éhezők viadalát, ahol a 12 körzetből 1-1 fiút és lányt kiválasztva megtartják évenkénti gyilkos valóságshow-jukat. Az idei sorsolán Katniss húga helyett jelentkezik önkéntesként, a fiúk közül pedig Peeta Mellarkot (Josh Hutcherson) sorsolják ki. Kettejük története és ezen film csak a kezdet, mely során eleinte felületesen, harcospárjain keresztül ismerhetjük meg a többi elnyomott körzetet, Panem történelmét (már ami maradt belől), az elnyomók határt nem ismerő önimádatát.

Collins regényének ereje és ötletessége éppen a mások által kárhoztatott történetek szálainak egyesítésében rejlik: a Battle Royale értelmetlen mészárlása, amit a kamaszok egymás közt rendeznek a túlélés reményében, az Alkonyatban található szerelmi háromszög esetében a lány olthatatlan és irányíthatatlan szerelmének ezúttali kilúgozása és a női rész racionálissá tétele; Orwell 1984 című regénye és a mögöttes mondanivaló iránti érdelkődést felkeltő történelmi látlelet egy kontrollált társadalomról. Lehet szapulni ugyan, hogy lopás az egész, ami ezen szálak ismeretében elismerhető, de a kotyvalék működik és szórakoztató is. Könnyen olvasható, nemtől függetlenül azonosulhatsz a szituációval, nemhiába világsiker az írott sorozat évek óta. Most pedig egetrengető siker a filmváltozat is: először a 15 milliós jegyelővétellel állított fel rekordot, majd nem folytatásos megjelenésként a legtöbb bevételt magáénak tudó éjféli bemutató címe következett, majd újabb pofon a már bejáratott franchise-oknak, hogy minden idők harmadik legjobb hétvégi bevételét tudhatta magáénak, első alkotásként pedig a legjobbat. Undorító matematika, de a pénz beszél a filmgyártásban is, márpedig ez a film nyitóhétvégén kitermelte a teljes költségvetést (a bevétel nagyjából fele kerül, innen már minden dollár csak nyereség, a szokásos visszaesések ellenére is hatalmas sikernek számít, a hasonszőrűnek titulált Alkonyat-széria első filmjének eredméyneit majd megtriplázva!

Jennifer Lawrence alakítása megkérdőjelezhetetlen, ha a műfajt ismerve nem is lesz Oscar-jelölt, akkor is bámulatos, mennyi érzelem és fájdalom szorult eme hölgy tekintetébe, amit már A hallgatás törvénye című film Oscar-jelölt női főszereplőjeként. Ezt követően pedig megkapta a már előre az új sikersorozatnak elkönyvelt Éhezők-trilógia főszerepét, új irányvonalat adva a kamaszlányok viselkedési kódexébe. Most már a gyakorlatias, kitartó, erős és független lány kerülhet előtérbe, nem a két, egymástól eltérő anomáliában szenvedő fiúkarakterek utáni önpusztító sóvárgás. Mellette a férfi főszereplők eleve kevés szerepet kapnak, egy egész estés, még ha nyújtott idejű játékfilmben pedig pláne. A kevés lehetőség ellenére Hutcherson ha lassan asszimilálódva is, de belerázódik Peeta szerepébe, majdnem meg is kedvelteti ezt a hánykolódó figurát. A szerelmi szál harmadik ága pedig Gael-hez, Katniss körzetbeli vadásztársához fűződik, aki végképp háttérbe szorul a történet elején, egyike az hátrahagyottaknak. Liam Hemsworth játéka egyelőre kimerült a kimondatlan érzelmektől való gyötrődésben, de a későbbiekben várható lehetőségek komoly jellem- és karakterfejlődésre adnak lehetőséget. Aki cseppet sem meglepetés, az Woody Harrelson a mentor Haymitch megformálójaként: a tróger, alkoholista egykori és egyetlen 12. körzetbeli győztes egyértelműen Harrelson képére lett formálva. A Kapitólium és teljes lakossága tökéletes lenyomata mindannak, amit elképzelhettél a sorok olvasásakor, sőt, talán még visszafogottabb is.

Gary Ross rendező meglelte az aranytojást tojó tyúkot, mert egy hatalmas átívelő kaland megszállotjaként rendezheti is az alkotást. Az első résszel bizonyított, a stúdió pedig remélhetőleg nem lesz olyan balga, hogy Alkonyat- és Harry Potter-módra váltogatná a rendezőket, mert az bizony minőségbeli ingadozáshoz és nézői/rajongói elégedetlenséghez is vezethet. Harrelsontól pedig azt is tudhatjuk, négy filmre van előjegyezve, vagyis a harmadik kötet itt is ketté bontva kerülhet bemutatásra, a rajongók és a stúdió könyvelőinek legnagyobb örömére!

El kell ismerni, ma valahogy kikoptak a családi filmek a mozikból. Egyszerűen nincs lehetősége a szolidan romantikus szálakkal átszőtt, gyermekek számára is megnézhető, tanulságokkal teli, mégis szórakoztató és szeretnivaló filmeknek. Utoljára Csupó Gábor Híd Terabithia földjére című alkotása volt sikeres a műfajban, legalábbis nekem azóta nem rémlik ilyen jellegű film: lehet, hogy készült hasonló, csak vagy elkerülte a figyelmemet, vagy nyilván nem volt annyira emlékezetes számomra. Az előzetes láttán kicsit tartottam is attól, hogy jön Jason Bourne és keményen megmutatja, mi a család manapság. Ehelyett kapunk egy életigenlő, bájos és szeretnivaló filmet, tele meghitt momentumokkal és bizony a férfiak számára is szívszorító jelenetekkel. A Fehér pokol kapcsán többen is beszéltek az igazi férfiak problémáiról, helytállásáról, egyazon héten mutatják be nálunk Az igazi kalandot is, ebben pedig egy gyászoló családapa új életének kezdeteit követhetjük figyelemmel.

Az igaz történeten alapuló sztori Benjamin Mee egykori újságíró azóta már elhíresült kalandjait meséli el. Na nem a Guardian újságírójaként ábrázolják számunkra a kalandvágyó publicistát, a gyásztól megtört, családját minden akadály és nehézség ellenére összetartani igyekvő férfiember kiútkeresésének lehetünk szemtanúi, ezúttal a szélesvásznon: eddig BBC-sorozatban és a Nat Geo műsorán is megcsodálhattuk Mee kitartását, emberségét és erejét, most pedig az óceán túloldalára is átültették a kalandot, hogy nagyobb ismertségre tegyen szert a történet. Eszerint az özvegy férfi már nem képes a városban összetartani megmaradt családját, emiatt kiköltöznek egy bezárt állatkerten található házba, teljesen új élet reményében. A kamasz fiával és kislányával magára maradt férfi állandó harcot vív a világgal, hogy bebizonyíthassa, nem csak magát tudja talpra állítani, de a régen virágzó állatkertet is. A megcsappant létszámú csapattal energiát nem kímélve újítják fel az állatkertet, hogy a nyári szezonra, július 7-ére kinyithassák a kapukat. Az engedélyekért és a megértésért küzdő férfi azonban ismét farkasszemet néz az élet kegyetlen körforgásával, a haldokló bengáli tigris életéért folytatott harc feltépi azokat a sebeket, melyeknek már bízott a behegesedésében. Ehhez még hozzájárul a fiával folytatott állóháború, ahol a két generáció eltérő módon, de párhuzamosan küzd a gyásszal, az érzelmi nyitással és a mindennapokkal.

Tényleg az az ember benyomása, hogy egy Hallmark-filmet néz, de ezzel alapvetően nincs is baj. A fentebb említett Csupó-filmben is az volt a zseniális, hogy érthetően és emberien ábrázolt érzelmekkel ruházták fel a karaktereket, ahogy itt is. Hatásvadásznak is nevezhető mindkét film, azonban meg kell jegyezni, a nosztalgikus jelenetek (a fotók nézegetése közben megelevenedő családi piknik, valamint a szülők megismerkedésének elmesélése közben a gyermekek szeme előtt is megjelenő édesanya és szavai) egyszerűen zseniálisak, és olyan mélyet ütnek az érzelmeink zsákjába, hogy garantált a meghatódás, amire a saját fájdalmas élettapasztalataink csak ráerősítenek. Bizony fojtogat az emlékezés, kínoznak a fájó pillanatok, ahogy felébrednek bennünk is a hasonló érzelmek. Kicsit hasonló az érzés, mint a Komfortos mennyország esetében, annyi különbséggel, hogy Az igazi kaland képes elhitetni a nézővel, van tovább, van hova menni és van kiért folytatni nemcsak mindennapjaink harcát, de hátralévő életünknek is értelmet tud adni.

Matt Damon igazi apaként jelenik meg a vásznon, érezni rajta, hogy szívből játszotta el Mee szerepét. A gyászoló apa karaktere nagy hasonlóságot mutat hozzá, kicsit olyan, mintha Will Hunting feje lágya benőtt volna, az egykori zseni lázadó és útkereső jelleme tér vissza a vászonra, két évtizeddel és gyerekkel később, hogy bár nem lángelmeként, hanem tisztességes apaként biztosítson mindent gyermekeinek és magának a további boldoguláshoz. Meg kell hagyni, a gyerekszereplőkre sem lehet panasz, a kis Rosie-t alakító Maggie Elizabeth Jones annyira édes kislány, egy kis tündér a vásznon, nincs rá jobb szó. Vele ellentétes oldalon található a Dylant játszó Colin Ford, aki kamaszos lázadásával és magába fordulásával nem kis fejtörésre ad okot az így is túl sok probléma megoldását felvállaló apjának. Kapunk azért egy visszafogott Scarlett Johanssont is, aki kisugárzásával még az állatkerti főgondozó munkaruhájában is képes megdobogtatni a fásult és volt feleségéről álmodozó férfiember szívét is. Ami kicsit fájdalom, hogy Elle Fanning figurája kicsit butácskára lett véve, annyira csak a szerelmes kamaszlányt erőltették, hogy a karakter olykor a hétéves Rosie értelmi szintjén tanyázik, erőltetett manírokra késztetve megformálóját. Ennyi hiba azonban belefér egy erős atmoszférájú és érzelmes családi filmbe, ami azért a humort is igyekszik becsempészni a gyász utáni időszakba.

Nem kis feladatra vállalkozott anno Mee, de a film sem, de tény, mindkettő megállja a helyét, olyannyira, hogy még férfiszemmel sem giccses vagy erőltetett az érzelmek ábrázolása, és ne tagadjuk le, könnyek szöknek az ember szemébe, amikor ez a kedves és bájos alkotás betalál valamelyik érzelmi jobbegyenesével!

Mennyire más a hangsúly, még ha egy átlagember és egy világsztár száját is ugyanaz a mondat hagyja el. Ha én, csóró magyar blogger hazaállítok és otthon elrikkantom magam, hogy vettem egy filmet, az legjobb esetben is valami olcsón megszerzett filmritkaság valamelyik áruházlánc kiárusításán. Ezzel szemben "Marky" Mark Wahlberg beállít otthon, elrikkantja magát, hogy vett egy filmet, az asszony már tudja, nem kidobott pénz az, hanem ügyes befektetés, elvégre Hollywood zsebpénzből veszi az európai filmek megfilmesítését, hogy saját sázja íze szerint elmesélje sokszor ugyanazt a sztorit, csak persze nagyobb költségvetéssel a még nagyobb profitért. Ezzel nincs is baj, így működik a világ, csak elképzelem, nálam otthon mit szólnának egy ilyen törekvéshez, hogy márpedig itten forgatás lesz, a konyhapénzt is be a büdzsébe, mert legálisan megforgatom, emberek munkáját fizetem a kis lelkemet simogató alkotás gyártása során, aminek eredményeképp többszörösét vehetem végül ki, mint színész és producer egyaránt. Hiába, no valakinek nem szar az élet.

A fentebb említett, korában balhéiról ismert rapsztár mára már jelentős befolyással bír Hollywoodban, nem csak a filmes, de a televíziós műfajok közt is sikert aratott már (Entourage, How to Make it in America, Boardwalk Empire - HBO-istálló), majd most már egészestés filmek produceri munkáit is elvállalja, elvégre tudja, bízhat a castingolt színészekben, bár megnézném, milyen az, mikor a producer Wahlberg rendre utasítja a hisztiző színész Wahlberget. Viccet félretéve, ez itt bizony remake, abból is a stílusosra sikeredett fajta.

Excsempész épp öccse lagziján szórakozik, mikor az asszonyka öccse élete elbarmolása címén épp drogfutárkodik, azt is szarul. Marad az adósság, azt is inkább leölik rajtad (elvégre a verésből nem tanulsz, az ölésből még kevésbé fogsz). A jó sógor izzítja a régi bandát, nagy tételben jó amerikai valutának hamisított változatát hajóznák be kicsiny országukba, azonban a helyi elmebeteg kartellfőnök játszmáinak aktív részeseiként belekeverednek a sűrűjébe. A sokat próbált csempész mégsem dőlhet hátra, hisz sürgeti őt az otthoni rém, az igazán rosszarcú helyi keményarc, akit azért sikerül elpicsázni annak kislánya és az egész szomszédság előtt! Az elvesztett fölény okán szorul a hurok, árulnak a barátok és rokonok, itt már csak a kreativitás és tiszta szív viheti győzelemre hősünket!

Wahlberg nem csak ügyes szemmel vette észre az európai kínálat északi irányának eme gyöngyszem-alapvetését, de annál ügyesebben faragta saját tapasztalataira és stílusára. Mintha önvallomást tartana, ha nem is annyira kibeszélőset, mint tette azt Jean-Claude van Damme monogramfilmjében, a JCVD-ben, de azért épp eléggé áthallásos a megjavult, de be nem rozsdásodó keménylegény története. A rendezőnek megnyert Baltasar Kormákur a saját főszereplésével készült Reykjavik Rotterdam remake-jének megrendezésével csak beállt Géla Babluani mögé, aki tengeren innen és túl is letudta ugyanazt a filmet (13), nagyjából ugyanakkora közmegelégedéssel. A színészi gárda nagyszerű, egyedül Kate Beckinsale téblábol olykor félszegen Wahlberg, Ben Foster és Giovanni Ribisi alakításától megilletődve, ami azért jogos is, elvégre a három úriember nagyon ráérzett nemcsak saját karakterére, de a másikhoz való viszonyulásra is. Erős jellemek, akik óhatatlanul egymás végzetét jelentik.

Wahlberg egyre jelentőségteljesebb színész lesz, nem veszíti el a talajt sem a lába alól, mindenhol képes önmagát adni (na jó, azért a Komfortos mennyországbeli séró, meg a Max Payne-adapt kissé elcsúszot, de bocsánatos határokon belül), erőszakos múlt, megjavult ex-rosszarc, aki képes úgy visszamerülni a mocsokba, hogy mindvégig csak a jelen és a jövő boldog ígérete lebegjen a szeme előtt. A héten pedig már a második lemény férfit kapjuk a vászonra, ne csak az ötvenkilós, szupersztároknak kikiáltott hímnemű egyedek legyenek istenítve, itt bizony felsóhajthatnak a családanyák is, nem kell attól tartani, ha felkapják őket ezek a férfiak, nem sérv lesz a vége...

Liam Neeson hiába lesz idén 60! éves, az eddig messze nem a Rambo-filmek stílusában munkálkodó színész az ubóbbi években igencsak átcsapott a maszkulin oldalra: volt már Bruce Wayne tibeti tanítómestere majd ellenfele; volt félelmet nem ismerő exügynök, aki egy teljes városnyi gonoszt is képes megölni, csak hogy megmentse a lányát, most pedig egy kiégett mesterlövészt alakít, aki a halál torkából tér vissza, hogy ismét szembenézzen a rá váró veszélyekkel! Lassan az az érzésem, jót tenne az Expendables 3. részének, ha egy értlemiségi izomcsoportot is bevennének a csapatba Neeson személyében...

A Fehér pokol története szerint a mesterlövész Ottway (Neeson) egy olajkitermelő cég telephelyének dolgozóit védi a környező erdőben rájuk leselkedő vadállatok elől. Az épp pihenőre utazó repülőgépnyi melós, akik a világ mocska közül kerülnek ki, hogy ebben az Istan háta mögötti fagyos pokolban dolgozzanak kiemelkedően jó pénzért, elvégva mindenkitől, na ezek a melósok szenvednek balesetet, a gép szolidan lezuhan az alaszkai senki földjén, messze a civilizációtól. A maroknyi túlélő azonban nem a jéghideg levegő és az élelem hiánya miatt kell hogy féltse az életét, annál sokkal rosszabb vár rájuk: egy farkasfalka tanyájának közelében zuhantak le, potenciális veszélyforrásként a farkasok szemében. A gyilkos hajsza azonban nem csak ember és állat, de az ember belső ösztönös félelme ellen is irányul, hogy magára hagyatottan az erdőben a túlélésre tudjon koncentrálni, nem pedig a könnyebb utat választva feladni a küzdelmet.

Joe Carnahan rendező az utóbbi évek macsófilmjeinek javából már kivette a részét, hiszen ezelőtt a Füstölgő ászok és a remake-adaptációnak számító A szupercsapat is az ő direktori ténykedésének eredményeképp került bemutatásra. Mostani alkotása kicsit mintha keverné a korábbiak stílusát, igaz, itt a humor sokkal jobban háttérbe szorul, mintegy csak árnyékként megjelenve a csontig hatoló rettegést oldandó. A film közel sem az erdei megpróbáltatások filmje, ahogy azt mondjuk A vadon foglyainál megtapasztaltuk: mivel itt egy csapatnyi ember harcát láthatjuk a természet tökéletes gyilkológépei ellen, fel sem merülhet a happy end gondolata. Az elveszettség érzését nem csak a kopár jégmezők, a félméteres hótakaróba süppedő lábbal menekülő ember halálra van ítélve, ha már nem veszi körbe mindaz a technikai eszköz, amivel meghódította a szélsőséges környezetet. Akár bele lehetne magyarázni az útkeresést is, itt azonban sokkal helytállóbb, ha úgy tekintünk a történtekre, mint az önrendelkezésért folytatott harc, elvégre az öngyilkossági kísérlet feladásával teljesen új helyzetet teremtett a légikatasztrófa, a gyilkos erdei állatok csoportja. Itt már az ember azért küzd, hogy ne gyűrje ismét maga alá természet könyörtelen ereje, ne legyen kiszolgáltatva más gyilkos igényeinek, hanem bizony ő maradjon a csúcsragadozó. 

Nem egy átlagos túlélő-mozi, amit ne is rójunk fel, se aprócska költségvetése, se a húzónevek hiánya miatt. Egyszerűen működő film ez, ahol bele kell helyezkedni a főhős nézőpontjába, feladni az életünket, majd mindenáron küzdeni nem csak a sajátunkért, de mások életéért is.