Prolihisztor

Nagyjából ötéves intenzív munka volt az, hogy Mel Gibson eljusson a mélypontra: ezalatt az idő alatt csak a magánéleti gondokról kaphattunk híreket, az alkohol és a minél fiatalabb lányok teherbe ejtése és fizikai bántalmazása révén Gibson a pletykalapok kedvencévé vált. Majd eljött 2010, A sötétség határán című filmmel ugyan nem robbant vissza a lejtőről, de jelezte a kedvenc koros ausztrál aktor, bizony érdemes még számolni vele. Majd ahogy az mostanság a kapuzárási pánikkal küzdő színészekre jellemző (Jean-Cleaude Van Damme önéletrajzi ihletésű JCVD című filmje mellett) elkészült Jodie Foster rendezésében A hódkóros, melyben a főszereplő karakter megformálásán keresztül Gibson igazi Canossa-járását láthattuk, az év egyik legjobb nem élő szereplőjének megszólaltatásán keresztül. Most ütősebb, mint a visszatérése óta bármikor, igyekszik felnőni a Liam Neeson által támasztott, majdnem kisnyugdíjas tökös 50-es korosztályhoz, némi mexikói kiruccanással alapot adva mindennek.

Korosodó kritikusként egyre nehezebb asszimilálódni a modern animációs történetek mondanivalójához, stílusához, főleg, ha több évre tekinthet vissza egy-egy franchise kapcsán. Valahogy úgy érzi magát az ember, hogy most már tényleg gyerekkel érdemes csak ezen alkotásokat megtekinteni, hogy legalább annak örülhessen a film játékidejének lejártával, a kis csöppség ideig-óráig maradandó emlékekkel és élményekkel gazdagodhatott, míg a lelkiismeretes szülőt másfél órányi kikapcsolódással jutalmazta előrelátó hozzáállása. Sajnos azonban ahogy az várható volt, a trilógiává bővített Madagaszkár-széria elveszteni látszik varázsát, a már több ponton kérdéses második epizódot is sikerült alulmúlni, alig található már említésre méltó és emlékezetessé váló jelenet. Ugyan adni igyekeznek bőségesen a tanulságokat (felnőttnek, gyermeknek egyaránt), a nagy igyekezet kifulladni látszik az animáció minőségén túl. Míg megrajzolni és mozgatni zökkenőmentesen megy, addig megírni és szórakoztatóan szóra bírni már jóval kevésbé.

Alig másfél éve hozsannáztak a kritikusok és a B-filmek rajongói, mikor Alexandre Aja rendezésében mozikba került egy mára már klasszikusnak számító trash-horror modern változata, a Piranha 3D. Ötletes és (tömeges) mellbedobással igazán élvezetes és szórakoztató módját választották a riogatásnak, előszedve, leporolva és ráncfelvarrva az összes klisét, ami csak érintett a műfajban. Az sejthető volt, hogy érkezni fog valamiféle folytatás, elvégre egy költségvetéséhez képest szép anyagi és műfaja ellenére jelentős szakmai sikereket is magáénak tudható alkotásról lévén szó. A minőséget lehetett előre sejteni, elvégre a legnagyobb sztár a folytatásban a tokáig önironizáló David Hasselhoff (ld. Hoff) volt, mellette csak vágóképek és 1-2 közepes poén erejéig tért csak vissza Christopher Lloyd és Ving Rhames, míg a film csak limitált szélesvásznú forgalmazást kapott a trash-hazában, valószínűleg a DVD-kiadvány népszerűsítése végett.

Misztikus homályba vesző eredettörténet vászonra élmodása sosem könnyű, főleg nem 30 év távlatából. Ridley Scott hosszas műfajbeli hallgatás után ismét a tudományos fantasztikum irányába fordította direktori sapkáját, hogy saját hírnevét tovább öregbítve úja lapokra helyezze az egyik legfélelmetesebb földönkívüli idegen legendáját. Ez a fajta alkotói értelemben is kalandos utazásnak az eredményét tekinthetjük meg a mostani premierhéten, mely előre láthatólag nagyon is meg fogja osztani a rajongótábort.

Az elutasító vélemények nagyrészt arra fognak alapulni, ahogy Scott és a forgatókönyvíró Lindelof lehántanak egy kérget mind az emberiség, mind az Alienek származásáról. Az már az előzetesekből is sejthető volt, az emberi faj eljutott arra a pontra, hogy mind történelmi, mind technológiai tudása révén ne csak elfogadja mind a vallási, mind az aktuális tudomány álláspontot fajunk kialakulásáról, de már ennek bolygóközi szinten utána is járhasson.

Idén már másodjára értekeznek nekünk ide bele az arcunkba Hófehérke kalandjairól, míg az első kör pontozás alapján kiesett az érdemesebb feldolgozások közül addig az újabb változat már a masszív hentelésbe és Tolkien-mitológia megidézésébe menekülve igyekszik diadalt aratni, elődjéhez képest sokkalta nagyobb csavarokat hajítva a romantikus mesei gépezetbe.

Közös jegyeik alapján erős gonosz boszorkányt sikerült karakterizálni, azonban a szarkasztikus humor helyett a mélabús és sötét tónusú mágiához fordultak, brutálisan dús szemöldökű főszereplőnő helyett brutálisan tátott szájú hősnőt kerítettek. Férfiak terén is hatalmas a differencia, snájdig herceg helyett a fejszés vadász lesz az érzelmek rabja, a törpék maradtak viszont törpék, abból is az útonállóbb fajta, még ha második olvasatra sikerült már stílusosabb mélynövéseket prezentálni.

1997-ben még stílusos és szórakoztató filmként aposztrofáltuk Will Smith és Tommy Lee Jones főszereplésével készült UFO-vadász titkosügynökként kapták el az óriáscsótányt. Eltelt öt év, amikor már edzett ügynökként ismét a világot kellett menteniük Ebony és Ivory fekete öltönyös kirakatemberei egy modellbe ágyazott földönkívüli hatalommániája ellen szálljanak harcba. Elmúlt azóta tíz!!4! év, már csak a kereskedelmi tévék alkalmi vetítésein találkoztunk ABC-betűs ügynökeinkkel, majd hirtelen IMAX 3D-ben dobtak elénk egy időutazós sztorit, amiben több a fekete lyuk, mint egy átlagos tudású ember tudományos háttérismereteiben.

J és K ügynök már lassan másfél évtizede üldözik az idegen ellent, míg egyszer csak megszökik K ősellenségeinek egyike, Boris, aki egy igencsak kellemetlen bolygófoglaló faj előfutáraként érkezett hozzánk még 1969-ben.

Emlékszik még mindenki arra a 2004-es filmre, amelyben széparcú sztárok dugnak egy párcseréset, majd vissza az egész, már amennyire egy ilyen érzelmi és fizikai hullámvasút után lehetséges. Mike Nichols filmje nemcsak a témaválasztás miatt, a színészi alakítások, a forgatókönyv és a zene miatt is sokáig emlékezetes marad a műfajban, amelyet mostani, majd egy éves késéssel bemutatott hazai premier, a Tegnap éjjel ismétel ugyan egy kissé, ámde más hangsúlyokkal. Nichols megmutatta, milyen csalni és csalatva lenni, hosszú kifutású utazásra invitálva nézőjét, míg az elsőfilmes rendezőnő, Massy Dadjedin filmje nem ítélkezik ily módon, szimplán csak megmutatja, milyen az, ha párunk előélete illetve az a fránya zöld szemű szörnyeteg fejét felütve addig duruzsol a megvádolt félnek, míg beadja derekának nemesebbik részét, megroggyant térdekkel, kétszer is.

Nincs jobb szó, hiába is keresem majd 24 órája, minthogy Sacha Baron Cohen egy fasz, abból is a szőrös, méretes példányok közé sorolható. A színész pályája kezdetén aluliskolázott, elmebeteg zenészként figurázta ki az embereket, majd az egész világ megdöbbenésére V-alakú férfi bodyba bújva lett a kazah nép televíziós szószólója, hogy három évre rá a divatvilágot gyalázza homoerotikus felhangoktól sem mentes stílusban. Eltelt újabb három év, ideje volt hát egy újabb filmnek, ennek során pedig az arab-nyugati szembenállást, a diktatúra vs demokrácia ütköztetésének lehetünk szemtanúi.

A sztori szerint Aladeen tábornok (Sacha Baron Cohen) uralja Wadiya országát, teljes diktatúrával nyomorgatva olajban gazdag népét, miközben atomprogram fejlesztésén ügyködik. A jó diktátort jobban érdekli a nukleáris fegyver birtoklása, mint országának gazdasági felvirágoztatása, ezért jobbkeze, Tamir (Ben Kingsley) merényletet szervez ellene.

Idén második alkalommal szervezik meg a Francia Filmtavaszt, a Francia Film Ünnepét. A Fesztiválon értékes francia filmeket mutatnak be, egyedi premierek keretében, május 17-20 között Budapesten, majd ezt követően több vidéki városban. A fesztivál célja, hogy a tavasz színes gazdagságát, szépségét belopják a mozitermekbe, ahol e kivételes filmek által, franciás hangulat, önfeledt és igényes szórakozás várja a nézőket.
Ennek jegyében a kortárs francia film kiemelkedő alkotásai közül, a következő válogatást ajánlják. Van közöttük könnyed, mégis franciásan elegáns vígjáték, társadalomkritika, életmódfilm, kosztümös kalandfilm és nem hiányozhat természetesen egy igazi francia rendőrfilm sem, amely a francia krimi új távlatait nyitja meg. A fesztiválon vetítésre kerülnek, az elmúlt években bemutatott sikeres francia filmek is.

Oly közkeletű téhitként terjed az Alkonyat-franchise-nak köszönhetően, hogy a vámpír-téma reneszánszát éli… Először is, semmi múltidéző nincs Meyer kisasszony könyveiben, a lehetséges összes mitologikus elemet sikeresen mormonosítja, a minimális pátosztól és félelemkeltő faktortól szabadítva meg a Lugosi Béla által világsikerre vitt figurát. Emellé érkezik még két, szintén világszerte körberajongott széria, a True Blood és a The Vampire Diaries, melyek heti rendszerességgel alakítják célközönségük életkori sajátosságaihoz a történéseket, a számos kisebb sorozatról nem is beszélve. Most azonban jött egy igazi amerikai művész-rendező, Tim Burton és kedvenc férfi múzsája, Johnny Depp, ketten együtt pedig tényleg felvirágoztatták a vámpírtörténeteket, igaz, 1972-be helyezve a történéseket.