Prolihisztor

Új Coen film jön idén, a szereposztás a kreativitás szűkében összerakott plakáton, a felnőttes videó meg egyből itt.

Az idő pénz, sokszor hallani. Mi van, ha mindezt szó szerint vesszük, alapjául téve az emberi életnek? Nem a mostani értelmében, hanem egy kicsit futurikus sallangokkal megtűzdelt erkölcsi tanmesébe ágyazva, mely a vagyonhalmozást a halhatatlanság szintjére emeli át? Bő másfél órában megtudhatjuk Andrew Niccol teljes tolmácsolásában.

A fentebb említett forgatókönyvíró-rendező úriember eleve erős hátszéllel indul, elég csak felidézni a '90-es évekbeli berobbanásának apropóját, a Gattaca című sci-fi eposzt. Hogy miért nevezném eposznak? Mindamellett, hogy rajongótábort épített ki a rendezőnek és kritikusi elismerések egész sorát hozta magával, egy igencsak sajátos látásmódú alkotót betonozott be a szakmába. A Truman show és a Fegyvernepper is a sajátos világlátás és őszinte alkotói reflektálások egész sorát rejti magában, nem kis szkepticizmussal az akkori korszellem irányában. A Lopott idő esetében Niccol mind műfajilag, mind mondandó terén visszatér az 1997-es gyökerekhez; a sci-fi műfajt felöltve meséli el a ki tudja mikori jövő koldus és királylányának szerelmi történetét, csak most épp az emberi(es)ség megmentése is látókörbe kerül.

A szegények napjai meg vannak számlálva, a szó teljes jelentésében napról napra élnek, míg a gazdagok évmilliomosoknak számítanak. A társadalmi szegregáció a darwini elmélet kifacsarásával egyetemben alkotja meg a jövő mindennapjait: a szegények nem éhenhalnak, hanem lejár az idejük. Emellett a halhatatlansággal is megajándékozódik az emberiség, hiszen az időt hitelbe is adják, így jutva mások életidejéhez. Mindezt úgy, hogy 25 éves koráig fejlődik grátisz az ember, onnantól kezdve, ha jól gazdálkodik az idejével, halhatatlan 25 éves testben élhet, ha rosszul gazdálkodik vagy csak csóró marad, egy évnyi feltöltés áll a rendelkezésére, melynek lejárta után meghal. A halál az idő lejárta mellett máshogy is utólérheti az embert, hiszen az időért lopnak, csalnak, hazudnak és ölnek is. Főszereplőnk, Will (Justin Timberlake) egy idegen, de gazdag férfi megmentése révén jut több mint száz évnyi élethez, amellyet sajnos senkin sem tud segíteni a környezetéből. Fájdalmában bosszút kíván állni az egész rendszeren, megszüntetve az időbeli kiszolgáltatottságot. A gazdag körzetbe jutva először ezeréves letéthez jut, majd igaznak bizonyuló szerelemhez. Az időhitelezést irányító Weis lányával, Sylviával (Amanda Seyfried) karöltve igyekeznek meglógni az időrendészet és a gettóbeli időrablók elől is. Ennyi teher mellé idejük lejártával és a világ megmentésével is képesek foglalkozni!

Kapunk hát jó adag romantikát, mely újraértelmezi és elmélyíti az "Élj a mának!"-szlogen jelentését, a gazdagság-szegénység választóvonal pedig szigorúan behatárolja az emberiség idejét. Ahogy a filmben is elhangzik: Sokan halnak meg mások halhatatlanságáért! Ezt nagyon véssük az eszünkbe, ugyanis ez a fajta kapitalista élet-halál harc a fogyasztói társadalom esetlegesen ránk váró következő szintje lehet. Ha már most is azért dolgozunk, hogy legyen hol laknunk, legyen mit ennünk, ha már most kis karórákkal tudunk fizetni, akkor csak egy lépés a bionikus életszámla, mely a hátralévő időben méri tehetősségünket. Ha jó párhuzamot akarunk találni, akkor a felhangoktól sem mentes Véres gyémántokkal állítanám párhuzamba, de a rendezőtől megidézett Gattaca is tökéletes alternatívája a filmnek. Mindhárom esetben az emberiség fejlődésének egyik állomása jelenti a többség elnyomottságának problémáját, mindháromszor az egyén erkölcsi ítélete miatt választja a felsőbb körökkel való szembenállást, nem beszélve az érzelmi húrokról sem. Ahogy azt sejteni lehetett, popcorn-scifi, mint műfaj, erősen megszületőben...

Ezen hármas párhuzam okán is vizsgálható filmmel pedig abszolút nem lehet semmi bajunk. Tény, ennél komorabb ábrázolásmód is illett volna a filmhez, a végeredmény és a tömeg szájízének való kommersz megfelelési igény miatt azonban ennyi az, amit kihoztak a témából. Valahogy a popkultúra terjedése okán a sci-fi, mint filmes műfaj kicsit kényszerpályán mozog, a kényszeres produkciós kötelezettségek okán ne is reménykedjünk ennél vérmesebb társadalomkritikákra. Akinek mégis az kell, az nézze meg M.I.A. Born Free cimű kisfilm-terjedelmű klipjét Romain Gavras rendezésében (vagy a Gavras által eztán ledirigált Eljő a napunk című filmet), hogy megértse, milyen társadalmi szegregációval van dolgunk napjainkban, s mennyire pitiáner, értelmetlen és mégis kegyetlenül brutális a mai világ.

7/10

Popkulturális és társadalmi együtthatók mozgatják a mostani vígjátékokat: tavasszal Ashton ("sorozatpótlék") Kutcher és Natalie (Oscarhattyú) Portman főszereplésével már kaptunk egy kissé szirupos romantikus verziót a basz-spanok életéről, most pedig a zenei életből (nézőpont kérdése) előrébb/visszább lépő Justin (bongyorka) Timberlake és Mila (gigabociszemű) Kunis hozta el az őszi változatot, mely már kevesebb romantikus végkifejlettel, de realistább poénokra építkezve ábrázolja a modern fiatalság út- és párkeresését.

Az nagy amerikai álom szerint a kontinens két szélén (Los Angeles és New York - röviden L.A.  vs New York) élő embert hozza össze a munka és a sors fintora: a fejvadász hölgy egy igazi aranyifjú kaliforniait rángat el a Nagy Almába (köze nincs a Jobs-féle Apple-höz :P), hogy felvirágoztassa a GQ-magazint. A munkakapcsolatból előbb alkalmi szexpartnerség, majd annak rendje és módja szerint baráti, bizalmi, majd romantikus szálak keverednek a függetlenségre szomjazó fiatalok történetébe. A végkifejlet egyértelmű, az odavezető út olykor talányos, olykor sablonos, a lényeg, hogy jól szórakozhat az, aki szán egy kis időt a romkomok mai vállfajának legújabb darabjára.

Kisebb áttekintés: nem csak a rap-szcéna kereteit feszíti szét az east coast-west coast ellentét, az Államok két partján élők mentalitása, munkamorálja és társadalmi nézetei komoly generációs különbségekkel bírnak. Míg Keleten a nyakkendős, merev és kötött, hierarchikus modell dívik multikultival, addig a napnyugaton a bermuda, a tegeződös cégvezetés és a végtelen sunshine-barbie-k áradata dominál. Timberlake karaktere ezért is pédamutató, mintegy Zuckerberg-klón: a nyugati parti bloggerből egycsapásra egy világszerte ismert magazin művészeti vezetője lesz/lehet. Meg is valósult az amerikai álom.

A másik érdekes kérdés a fiatalok szabadelvűségének szolid levezetése: a hippi anyától született főszereplőnőt messzire elkerüli a működőképes kapcsolat, míg a családelhagyó anya terhét nyögő fiatalember pedig a standard nők iránti bizalmatlanságból fakadóan tartja érzelmileg távol magától a hölgykoszorút. Kettejük szex-szövetsége mai fejjel nézve logikus lépés, de a realitásokig lecsupaszított, rózsaszín felhőktől mentes testi kapcsolat a barátság elmélyülésével azt a fajta erős érzelmi hátteret adja meg, mely praktikusságából fakadóan élethosszig is kitart(hat), ha igazak a tündérmesék.

A majd fél évvel ezelőtti változat nagyobb húzónevei ellenére eddig csak anyagilag teljesített jobban (igaz, az új kosztümöt még csak mostanság kezdik világforgalmazni), a szakmai szemszögből és netes oldalakon szörfölve szinte mindenhol csak magasabb értékeléssel találkozhatunk. Hogy ennek mi lehet az oka? Könnyű felfejteni. Elég csak a két szereplő közt működő kémiai együtthatást vizsgálni, a humor emberközeliségéről nem is beszélve. Emellett a rendezés is pörgősebb, életszerűbb, fittyet hányva a hollywoodi toposzokra. A sokáig csak sorozatrészeket dirigáló Will Gluck először egy Hajrá csajokat "gyalázó" fiús pompon-filmet zavart le (Pomponsrácok), majd megmutatta generációjának tehetségét is egy nagyszájú és karakán gimiboszi szexuális ál-kalandjain keresztül (Könnyű nőcske), hogy most végleg kiszakadjon a gimis kalandokból, mintegy felnövesztve (szép magyar szócska, mint a baszspan) saját karaktereit.

Nem mondom, hogy olyan film, ami barátnő nélkül is szórakoztató egy férfi számára, de az biztos, ha elmész rá a csajoddal (mármint moziba, nem "amúgy), akkor nem lehet egy rossz szavad sem: maximum a főszereplő hölgyemény kevésbé bemutatott részei miatt.

7/10