Prolihisztor

2011. február 27-én  20 órától reggelig a Belvárosi moziban:

5. BELVÁROSI OSCAR-ÉJSZAKA

Oscar-jelölt filmek nonstop vetítése

Zsigmond Vilmos terem

20 óra: Toy Story 3D (500 Ft)

21.45 óra: Social Network (500 Ft)

0 óra 30 perc: Fekete hattyú (800 Ft)

2 óra 30 perc: Élő közvetítés a 83. gáláról (800 Ft) (Jelöltlista ITT)

Balázs Béla terem

20.15 óra: Eredet (500 Ft)

23.30 óra: A félszemű (800 Ft)

2 óra 30 perc: A király beszéde (800 Ft)

Napijegy ára (az élő közvetítésre is érvényes): 2200 Ft

A Casablanca kávézóban egész éjszaka: játékok értékes nyereményekkel, különleges "filmes" koktélok

Ceremóniamester: GEDZO

Médiapartner a Rádió 88.

Tanmese a művészet alkotóra nézve önpusztító erejéről. Mindez attól a rendezőtől, aki eddig a kevésbé ismert, mégis körülrajongott művészfilmes zóna határán mozgott, mind jobban közelítve a populáris filmesekhez. Na nem történetvezetésében, rendezésében, sokkal inkább a szereplőválasztás terén. Ismert arcokkal játszatott el imázs-idegen szerepeket, s minden főszereplője az önpusztításban tobzódott. Darren Aronofsky mostanra elérte Hollywood kapuit is, be is lépett rajtuk, hiszen a 2012-re ígért The Wolverine már nagy költségvetésű képregényfilm lesz, a karakterben felfedezhető önpusztítás azonban még mindig Aronofsky igazi ereje.

Egymást követő két filmjében is egy-egy emblematikus színész bízott meg az önmagukból való kifordulásra, pontosabban szélsőségesebbre vette az ő kifele mutatott képüket. Mickey Rourke esetében nem volt ezzel gond, hiszen az egykori szépfiú már csak kvalitásaiban ér fel régi önmagához, külseje a boksznak köszönhetően erőteljesen megváltozott. Ezzel szemben Natalie Portman többségében a jó kislány, de mindenképp a szép kislány szerepében tündökölt, ezzel szemben itt a skizofrénia és a paranoia határmezsgyéjén egyensúlyozva talán élete legjobb alakítását adja, mely a balett-történet egyik legtragikusabb metamorfózisával állítja párhuzamba a film történetét.

A tehetséges táncos Nina (Portman) egyik percről a másikra a társulat üdvöskéje lesz, mikor a korábbi , Beth (Winona Ryder) kegyvesztett lesz a társulat vezetőjénél, Thomas-nál (Vincent Cassell). A Hattyúk tavának előkészületei során azonban nem csak a szokványos terhelés lesz az, ami Ninát hátráltatja, hanem a saját lelki vívódása is. A társulathoz csatlakozó fiatal lány, Lily (Mila Kunis) személyében egy igazi Fekete hattyú is a látómezőbe kerül, azonban a kihívás sem kicsi: nem a Lily-ben megtalálható sötétség az, ami a színpadra kell, hanem a Ninában fellelhető tisztaságnak kell igazán sötét tónusokkal gazdagodnia. Ez a fajta önpusztító metamorfózis megannyi ponton vizuálisan is manifesztálódik a vásznon, az öncsonkítás művészi formáját mutató balett mellett mazochista jelenetek is teret kapnak: a véresre vakart hát, a szétroncsolt láb és a kéz körmeinek örökös torzulása már sokkal inkább a lélek visszafordíthatatlan és káros változásaira felszólító segélykiáltás, melyet a környezet nem hall, nem hallhat meg. A szintén táncos édesanya, Erica (Barbara Hershey) minden vágya, hogy lányán keresztül kiélhesse saját vágyait, nem törődve a sérülésekkel, amiket mind fizikailag, mind lelkileg elszenvedett a lánya.

Egy precíz, lélekromboló és feszült bő másfél órával ajándékoz meg minket a film, mely hihetetlenül olcsó megvalósításai ellenére is csodálatos látványt tár a nézők szeme elé. A feszültség azonban minden jelenetet átitat, van, ahol szinte a kegyetlenség határát súrolja, de mindvégig szórakoztat is. Újra egy olyan világba vezet minket Aronofsky, ahol kifele a szórakoztatás a cél, de belül nem csak emberi tragédiák sora, de a fizikai fájdalom elviselhetetlensége, lélek- és testgyötrő jelenléte árnyékolja be a sikert és a mindennapokat. Az idei díjátadók női főszereplő kategóriában nem véletlenül csak Natalie Portman nevétől hangosak: az eddig is megkérdőjelezhetetlen tehetséggel bíró hölgy feljutott a csúcsra, osztatlan sikernek örvend alakítása. Arról nem beszélve, hogy milyen magánéleti hozadékai vannak a filmnek: párját és születendő gyermekét köszönheti az alkotásnak. Mellette Mila Kunis, Barbara Hershey és Vincent Cassell is csak epizodista, akik kellő hatékonysággal pofozzák, rugdalják át Ninát saját tragédiájának történetén.

9/10

Mai receptünk: Lehetsz király! - dadogva is.

Hozzávalók:

1. Szoknyabolond báty, aki rangon aluli és elvált nőbe szerelmes.

2. Szerető feleség, aki helyetted is átlép az ányékodon.

3. Egy ausztrál színész, aki beszédspecialistának adja ki magát, közben a herceg-királyban is az embert látja.

4. Valós események, melyek megihletik az egyik legjobb brit történelmifilmes rendezőt.

Elkészítés:

Veszünk egy jó adagnyi ismert történelmi eseményt és udvari titkot (közel 15 évnyit), mindezt alaposan átszűrjük, hogy csak a számunkra legfontosabbak maradjanak. A szűrt alapot rábízzuk egy már sokszoroson bizonyított rendezőre, a 2000-es évek brit és amerikai történelmi filmjeinek és sorozatainak egyik legjobb direktorára, Tom Hooperre (bizonyíték: Elizabeth, John Adams, Longford). Bábjainak az elmúlt évtizedek talán legjobb brit és ausztrál színészeit szerződtetni, hogy a korhű díszletekben nyelvhű aktorok elevenítsék meg a szereplőket. Az összetevőket pihentetjük, hogy jól összeérjenek az ízek, majd az év utolsó harmadában, a fesztivál- és díjátadóidőszakban tálaljuk.

A dadogós Bertie-herceg (Colin Firth) szép lassan lépdel az uralkodói ranglétrán: apja halálával bátyja lesz a király, majd annak érzelmi indíttatású lemondása után ő lesz a Brit Birodalom királya. Nemezise, a dadogás azonban nagyon megnehezíti mindennapjait. Feleség, Erzsébet hercegné (Helena Bonham-Carter) végső kétségbeesésében fordul az ausztrál beszéddoktorhoz, Lionel Lounge-hoz (Geoffrey Rush), hogy segítsen férje dadogásán. A herceg először érezheti magát igazán kényelmetlenül, ugyanis Lionel terápiája során nem adja meg neki azokat az előjogokat, amik alapjáraton megilletik. A herceg, majd király a káromkodás útján szabadul fel saját gátlásainak terhe alól, hogy megtartsa azt a rádióbeszédet, melyről mind a mai napig emlékezetes.

A díjátadók egyik üdvöskéje lett Colin Firth György király szerepében, ami teljes joggal érthető is. Az idei filmek férfi főszerepeit elnézve nagyon is megérdemelt sikereket arat, míg más  kategóriákban rendre alulmaradt eddig. A Brit Filmakadémai 14 és az Amerikai Filmakadémia 12 jelölése már nagyobb előretörést jelenthet, de a tavalyi Oscar-versenygés megismétlődni látszik. Akkor az Avatár és A bombák földjén vetélkedett, melyből magasan az underdog-induló katonai dráma jött ki győztesen, míg idén eddig A közösségi háló nyerte a filmes díjak többségét. Igaz, a versengés idén szorosabb, hiszen ne feledkezzünk meg Nolan Eredet című filmjére, mely eddig szinte csak technikai díjakat zsebelhetett be (ma kapta Nolan a forgatókönyv díját - az első értékelhető díj a filmnek), itt van még a melegtéma, mint örök kedvenc (A kölyök rendben van), valamint a Coen-tesók újabb westernje, a 10 Oscar-díjra esélyes A félszemű.

A legjobb férfi főszereplő díja egyértelműen Firth felé lejt, a főbb kategóriák esetében pedig inkább a BAFTA jelentette hazai pályában reménykedhet a film, de csak a további, eddig nem említett bombaerős vetélytársak (127 óra, A harcos, Fekete hattyú, valamint az igazi underdog induló, a Winter's Bone) miatt.

8/10