Prolihisztor

1. Charlie Hunnam sokak meglepődésére elvállalta A szürke ötven árnyalata című bestseller filmváltozatának férfi főszerepét, majd a héten vissza is dobta. Helyette sikerült megtalálni az új hímegyedet, Jamie Dornan lesz a pótlás (a képen), akit a Once Upon a Time-ból ismerhetünk.

2. Joseph Kosinski rendező és Tom Cruise újabb közös projekten töri a fejét, ami nem más, mint egy regényadapt. A.J. Baime Go Like Hell cmű regénye Henry Ford II-ről szól, ahogy nem csak a márka arculatát, de profilját is átszabja, amint Enzo Ferrarival versengésbe kezd a Le Mans-i versenyeken.

3. Ethan Hawke is társul egy korábbi filmjének rendezőjével, Andrew Niccol-lal. Kettejük új projektjében Hawke egy drón-pilótát alakít, aki megkérdőjelezi a háború értelmét... cöh.

4. Nem csak az meglepő, hogy Elton John szervezkedik a saját életrajzi filmje körül, de az még megdöbbentő is, hogy címszerepre Tom Hardy-t szemelte ki. Hivalatos, hogy a fent nevezett úriember el is vállalta, de a mostani izmosságát erősen le kell építeni, ha hiteles akar lenni az angol zenész szerepében. A filmet Rocketman címen keressük majd a málnásban.

5. A végzet ereklyéi bukása nem rettentette el a gyártót, úgy döntöttek, a hibák kiküszöbölése után zöld utat adnak a második résznek. Úgy látszik, a Constantin nem hallja az idő szavát, valahogy most nem kell ez a misztifikált tini-sztori. Hamuváros jövőre forog, úgy 2015 első negedévére tenném leghamarabb.

Ahogy azt tegnap mondtam, a húsvéti hosszú hétvége főleg a hölgyekről szólt a mozikban is. Második ékes bizonyíték erre Stephenie Meyer könyvének, A burok című sci-fibe ágyazott szerelmi négyszögnek a filmes adaptációja. Míg az Alkonyat a filmek minősége ellenére kasszasiker volt úton-útfélen, a kisebb mértékben sikeres könyv vászonra vitele eleve kisebb érdeklődésre tartott számot, Hiába egy tehetséges rendező Andrew Niccol személyében, hiába a jobb szereposztás és a jobb alapanyag, az utóbbi kiszámíthatósága és számos logikai hibája, valamint műfaja miatt pont a korábbi célközönség kerüli el, ami látszik a bevételi adatokban is.

Akik mélységesen megvetik az Alkonyat-szériát és szerzőjét, van egy rossz hírem. A hölgy nem állt le az írással, nem elégedett meg a milliók számolgatásával, helyette írt egy tényleg jó könyvet A burok címmel. Ennek készült el a filmváltozata Andrew Niccol (Gattaca, Fegyvernepper, Lopott idő) rendezésében, melyet március 28-án mutatnak be nálunk. Korábban már befutott az előzetes és posztersorozat is, most elérkezettnek látták az időt némi mozgókép összevágásának, hogy jobban megismerhessük azt a kettősséget, amely Melanie/Vándor karakterét jellemzi - elvégre Vándor személyében egy megszálló idegen faj talán legerősebb példánya teszi tiszteletét egy fiatal lány bőrébe bújva.

Az idő pénz, sokszor hallani. Mi van, ha mindezt szó szerint vesszük, alapjául téve az emberi életnek? Nem a mostani értelmében, hanem egy kicsit futurikus sallangokkal megtűzdelt erkölcsi tanmesébe ágyazva, mely a vagyonhalmozást a halhatatlanság szintjére emeli át? Bő másfél órában megtudhatjuk Andrew Niccol teljes tolmácsolásában.

A fentebb említett forgatókönyvíró-rendező úriember eleve erős hátszéllel indul, elég csak felidézni a '90-es évekbeli berobbanásának apropóját, a Gattaca című sci-fi eposzt. Hogy miért nevezném eposznak? Mindamellett, hogy rajongótábort épített ki a rendezőnek és kritikusi elismerések egész sorát hozta magával, egy igencsak sajátos látásmódú alkotót betonozott be a szakmába. A Truman show és a Fegyvernepper is a sajátos világlátás és őszinte alkotói reflektálások egész sorát rejti magában, nem kis szkepticizmussal az akkori korszellem irányában. A Lopott idő esetében Niccol mind műfajilag, mind mondandó terén visszatér az 1997-es gyökerekhez; a sci-fi műfajt felöltve meséli el a ki tudja mikori jövő koldus és királylányának szerelmi történetét, csak most épp az emberi(es)ség megmentése is látókörbe kerül.

A szegények napjai meg vannak számlálva, a szó teljes jelentésében napról napra élnek, míg a gazdagok évmilliomosoknak számítanak. A társadalmi szegregáció a darwini elmélet kifacsarásával egyetemben alkotja meg a jövő mindennapjait: a szegények nem éhenhalnak, hanem lejár az idejük. Emellett a halhatatlansággal is megajándékozódik az emberiség, hiszen az időt hitelbe is adják, így jutva mások életidejéhez. Mindezt úgy, hogy 25 éves koráig fejlődik grátisz az ember, onnantól kezdve, ha jól gazdálkodik az idejével, halhatatlan 25 éves testben élhet, ha rosszul gazdálkodik vagy csak csóró marad, egy évnyi feltöltés áll a rendelkezésére, melynek lejárta után meghal. A halál az idő lejárta mellett máshogy is utólérheti az embert, hiszen az időért lopnak, csalnak, hazudnak és ölnek is. Főszereplőnk, Will (Justin Timberlake) egy idegen, de gazdag férfi megmentése révén jut több mint száz évnyi élethez, amellyet sajnos senkin sem tud segíteni a környezetéből. Fájdalmában bosszút kíván állni az egész rendszeren, megszüntetve az időbeli kiszolgáltatottságot. A gazdag körzetbe jutva először ezeréves letéthez jut, majd igaznak bizonyuló szerelemhez. Az időhitelezést irányító Weis lányával, Sylviával (Amanda Seyfried) karöltve igyekeznek meglógni az időrendészet és a gettóbeli időrablók elől is. Ennyi teher mellé idejük lejártával és a világ megmentésével is képesek foglalkozni!

Kapunk hát jó adag romantikát, mely újraértelmezi és elmélyíti az "Élj a mának!"-szlogen jelentését, a gazdagság-szegénység választóvonal pedig szigorúan behatárolja az emberiség idejét. Ahogy a filmben is elhangzik: Sokan halnak meg mások halhatatlanságáért! Ezt nagyon véssük az eszünkbe, ugyanis ez a fajta kapitalista élet-halál harc a fogyasztói társadalom esetlegesen ránk váró következő szintje lehet. Ha már most is azért dolgozunk, hogy legyen hol laknunk, legyen mit ennünk, ha már most kis karórákkal tudunk fizetni, akkor csak egy lépés a bionikus életszámla, mely a hátralévő időben méri tehetősségünket. Ha jó párhuzamot akarunk találni, akkor a felhangoktól sem mentes Véres gyémántokkal állítanám párhuzamba, de a rendezőtől megidézett Gattaca is tökéletes alternatívája a filmnek. Mindhárom esetben az emberiség fejlődésének egyik állomása jelenti a többség elnyomottságának problémáját, mindháromszor az egyén erkölcsi ítélete miatt választja a felsőbb körökkel való szembenállást, nem beszélve az érzelmi húrokról sem. Ahogy azt sejteni lehetett, popcorn-scifi, mint műfaj, erősen megszületőben...

Ezen hármas párhuzam okán is vizsgálható filmmel pedig abszolút nem lehet semmi bajunk. Tény, ennél komorabb ábrázolásmód is illett volna a filmhez, a végeredmény és a tömeg szájízének való kommersz megfelelési igény miatt azonban ennyi az, amit kihoztak a témából. Valahogy a popkultúra terjedése okán a sci-fi, mint filmes műfaj kicsit kényszerpályán mozog, a kényszeres produkciós kötelezettségek okán ne is reménykedjünk ennél vérmesebb társadalomkritikákra. Akinek mégis az kell, az nézze meg M.I.A. Born Free cimű kisfilm-terjedelmű klipjét Romain Gavras rendezésében (vagy a Gavras által eztán ledirigált Eljő a napunk című filmet), hogy megértse, milyen társadalmi szegregációval van dolgunk napjainkban, s mennyire pitiáner, értelmetlen és mégis kegyetlenül brutális a mai világ.

7/10