Prolihisztor

Hiába a fény és a csillogás, kevés a Halálos iram-széria, kell egy kis boszorkányvadász, lángoló kardos igazságosztás. A rendezői székben Breck Eisner (Szahara, A tébolyultak), aki így a produkció számos pontja mellett egy újabb kérdőjel, hogy vajon melyik szintet hozza. Mellettük még Michael Caine, Leslie Rose (Trónok harca), szóval akár jól is elsülhet ez a boszorkányvadászat. Amerikai bemutató 2015.10.23., mi magyarok akkor nagyon másféle boszorkányokkal és múltbéli démonokkal szoktunk küzdeni.

Valentin-nappal terhelt hétvégére két olyan alkotással várják a mozik az újdonságra vágyókat, amik erősen ketté is választják a nézősereget. Míg a hölgyek a számukra leginkább várt könyvadaptációt, A szürke ötven árnyalatát fogják választani, addig az urak a Bond-szériából kipenderített rendező, Matthew Vaughn ügynökfilmes agymenését választhatják - már ha nem lesznek rákényszerítve arra, hogy párjukkal nézzék végig a szürkeséget. Illendőség szerint előbb a hölgynézőket érdeklő alkotás kerül terítékre, aztán pedig dobok egy mentőövet az uraknak.

A szürke ötven árnyalata

A padlás tele a szakajtóval felhordott young adult-regényekkel, így most éltek a lehetőséggek, hogy a felnőttek is megkapják a magukát. E.L. James regénytrilógiájának első része érkezett meg világpremierrel egy időben hozzánk is. Hihetetlen várakozások előzték meg, nagyjából az Alkonyat-szériához hasonlítható őrület az, ami övezi a regényt és a filmadaptációt is. Ehhez képest elejétől fogva kétesélyes volt a produktum sorsa, hiszen hiába sikerült gyorsan pótolni a kilépő Charlie Hunnamet, a helyébe érkező Jamie Dornan kisebb hírneve pro és kontra is szolgálhatta a film sikerét, míg a női főszerepre kiválasztott Dakota Johnson még nála is kisebb hátszéllel indult a nézőkl kegyeiért.

Történet terén nem sokat kell vázolni szerencsére, hiszen még az is nagyjából tudja, miről szól a könyv, aki csak másodjára hall róla. Egy dúsgazdag informatikai cég alapítója és a csak baráti segítségnyújtás miatt interjúra beugró egyetemista lány felkavarónak szánt szado-mazo kapcsolatának kezdetei elképzelhető, hogy könyv alakban dinamukisabbak, életszagúbbak és szórakoztatóbbak, de filmen egész egyszerűen nem működik. Hogy mennyire nem, azt szintén az előzetesek óta tudhatja a nagyérdemű. A színészek játéka fikarcnyi szexuális feszültséget sem tartalmaz, olyan mértékben leegyszerűsítve és árnyalatok nélkül mutatja be eme szexuális irányultság szárba szökését, amit ennyi alkotói szándékkal és anyagiakkal a háttérben igazán hatalmas kihagyott ziccer.

A könyvet próbáltam elolvasni, de néhány olyan ismerős visszajelzése alapján, miszerint az első 150-200 oldal elégg eseménytelen és lapos, a próbálkozás elég hamar dugába dőlt és az alvást választottam helyette. Sajnos a mozgóképes változat az unalom helyett a szánalom érzetét erősíti, amely nemcsak lelketlen, de hiteltelen is. Érthető, ha Hunnam a szkript első olvasata után lelépett, mert itt nem tudunk olyan színészt elképzelni, aki ebből a Christian Greyből ki tudta volna hozni a dögös cégvezetőt, akinek a kedvéért a visszafogott és konszolidált lány is belép a szado-mazo szentélybe egy alaposabb lovaglópálcázásért. 

A szövegkönyv szinronosan borzalmasan felsül, az ironikus beszólások is nevetségesen viszhangoznak a teremben, az egyébként is színtelen alakításokat teszi súlytalanná. Olyan érzése volt az embernek az első perctől fogva, mintha egy nagyobb költségvetésű amerikai tévéfilmet látna, azt is csak félgőzzel összerakva. A téma és a műfaj egy minimum HBO-szintű sorozatként lenne működőképes, szakmailag egy olyan igényes környezetre és hosszabb játékidőre lenne szükség. Mert így csak homályosan emlékező visszacsatolás a 2002-es A titkárnő című filmhez, mely Maggie Gyllenhaal és James Spader alakításában bőven hozta azt, ami ebben a zsánerben kötelező és izgató is egyben. Hozzájuk képest Dornan és Johnson csak gyerekek, akik próbálnak papás-mamást játszani a szülők kulcsfra zárható szex-szobájában.

Sam Taylor-Johnson sajnos nem tudta megmutatni, mihez is tud kezdeni egy emberesebb költségvetéssel. A John Lennon-életrajzi film vagy a Love You More rövidfilmjéhez képest lelketlenül sikerült letudni mindazt, amihez sokaknak nem fűlt a foguk. Hiába azonban a mindenhonnan záporozó negatív visszajelzés, nálunk is teltházakkal mennek a mozik, Amerikában pedig megközelítőleg 90-100 millió dolláros nyitó hétvégére számíthat. Akármennyire is megtérülő ez a vállalkozás, ha folytatni akarják, akkor minden téren szintet lesznek kénytelenek lépni, mert ennek a bohózatnak már sokkal kevesebben lesznek kíváncsiak a második felvonására. Értékelés: 2/10

Kingsman: A titkos szolgálat

Matthew Vaughn hatalmas csalódást élt meg, mikor a Skyfall rendezői székét egyik nap elfoglalhatta, hogy a másik nap már ki is penderítsék. A főleg képreégnyfilmjeiről (Ha/Ver, X-Men: Az elsők) ismert rendező két évet várt és talpalt, hogy meglegyen a költségvetés a saját terveihez, ami Dave Gibbons és Mark Millar azonos című képregényéből készült. A 6 kiadványos széria akkor került az újságosokhoz, amikor a Skyfall tarolt a mozikban, így logikus választás volt ügynökfilmes alapnak. Mivel nem volt akkora hype sem körülötte, nyugodtan lehetett szabad kezet adni a forgatókönyv és a rendezés, de még a színészválasztás terén is, hiszen nem volt érdemi veszíteni valója senkinek.

A történetünk egy privát elit titkosszolgálat köreiben játszódik, ahol az ügynökök a brit mondavilág alakjainak nevét viselik: Lancelot, Merlin, Galahad mind azért dolgoznak, hogy a világ biztonságos és kiszámítható legyen. Harcuk új színtérre kényszeríti őket, mert egy multinacionális cég vezetője elszánt döntést hoz, a Föld túlnépesedését igyekszik high-tech technológiával megoldani. Miközben a kifinomult és régimódi ügynökök kora lejáróban van, utolsó erejükkel utánpótlásról igyekeznek gondoskodni, hogy vérfrissítéssel képesek legyenek felvenni a kesztyűt és megállítani a világvégét jelentő terrorcselekményt.

Két szálon játszódik a történet, egyrészt az ügynökképzés rejtelmeibe nyerünk bepillantást, másrészt pedig a főgonosz tervének szárba szökkenését is váltakozva kapjuk meg, így nem nagyon kell a nézőnek megtortáztatni az agytekervényeit, hogy nyomon követhessük a cselekményt. Ennek köszönhetően végig tudja tartani a tempót a film, bőséggel képes a szórakoztatásra, nagyon kevés padlógáz nélküli elmélkedős szakaszt beépítve a cselekménybe. Ehhez persze kellettek a színészek is, akik odatapasztják a szemünket, megpihenve két akciójelenet között. Colin Firth a tökéletes úriember, aki kora ellenére bomba formában adja el nekünk az ügynököt. Mark Strong kellemesen üde színfolt, nem erőlteti meg magát, hogy kiképzőtisztként és beugrós világmegmentő társügynökként funkcionáljon. Taron Egerton pedig csak tovább öregbíti a feltörekvő fiatal brit színészek hírnevét, Jack O'Conell (Starred Up, '71, Unbroken), így alig bárom, hogy Tom Hardy oldalán bukkanjon fel a Legend című, az '50-es, '60-as évekbeli Londonban játszódó maffiafilmjében.

Akik csalódást keltenek, az Samuel L. Jackson és Michael Caine. Előbbi ripacs, utóbbi színtelen, mintha teljesen félreértették volna szerepüket. Caine még hagyján, mert sok érdemi fejlemény nem köthető hozzá, de Jackson kifejezetten rosszul alakítja a milliárdos főgonoszt. Mondjuk tény, ennek köszönhetően emlékezetesebb a film, ami eszement akciójelenetekkel írja újra az ügynökzsáner szabályait, korlátokat feszegetve szól kortalannak tekintett közönségéhez. Ez a film nem szimplán a képregényrajongóknak szól, de bárkihez, aki szereti a nem szokványos izgalmakat. A pengelábú lány, a vértől óckodó milliárdos szupergonosz, a feltörekvő srác a gettóból, aki szuperügynök lesz (na jó, ez nem annyira újdonság).

Ezek után sajnálhatjuk, hogy nem Vaughnnál landolt a Skyfall, mert bár a legjobbak egyikét rakta össze Sam Mendes is, az ő megvalósítása sokkal hagyományosabb volt, minden Bond-szinten újító húzásával egyetemben. Hozzá képest Vaughn üdítően felrázta a britek közkedvelt műfaját, amihez kellett ugyan a képregényes alap, de a bevált receptek mellett azt sem ártott meglépni, hogy nyisson a legfiatalabbak felé is. Vagány nyíltsága és önbizalma révén letarolja a nézőteret, hol az izgalmaktól, hol a röhögéstől fogunk izzadni. Értékelés: 8/10.

Míg tavaly a Gravitáció, idén a Csillagok között pályázott arra, hogy a székekbe szögezze a nézőket egy-egy epikusabbra szabott űrkaland révén. Alfonso Cuarón filmje tarolt is, bevételek (2013 8. legmagasabb bevételt produkáló alkotása)  és Oscar-díjak  (7 arany szobrocska, többek közt legjobb film, legjobb rendezés) terén is. Ha pedig Christopher Nolan megszerzi főszerepre a mostanság legjobban teljesítő férfi színészt, Matthew McConaughey-t és kilövi az űrbe, hogy mentse az emberiséget, ott bizony elég magas elvárásoknak kell megfelelni. Ami csak részben sikerült…

Valamikor a nem túl távoli jövőben a Föld már nem az az otthon, ahogy most tekintünk rá. Éhínség sújtja a földlakókat, a termesztett növények állandó veszélynek vannak kitéve pl. a penésszel szemben is. Globális megszorítások vannak a minél hatékonyabb élelmezés végett, pazarló életmód helyett földművelésbe fog mindenki, köztük a régebben űrhajósnak kiképzett Cooper (McConughey) is. Özvegy férfiként neveli két gyermekét, velük él apósa is, miközben napról napra sorvad el benne a tehetség és a kutatószellem. A „véletlenek” egész sorának köszönhetően azonban bekerül a mai önmagához képest vegetáló törpeként ténykedő NASA projektjébe, hogy vezetésével lakható bolygót keressenek a megmaradt emberiségnek. Ehhez azonban bizonytalan évekre, évtizedekre is magára kell hagynia a családját, csak hogy kellő drámaiságot kölcsönözzenek a hátrahagyottaknak is.

Nem voltak felfokozott elvárásaim, de a korai kritikák, valamint ismerősök visszajelzéseinek túlnyomó része elképesztően jó filmről tanúskodott, néhol az „életem filmje” kitétel is olvasható volt. Azonban én ezt nem éltem meg, sőt! Hozzá kell tennem, a méltató vélemények jelentős része IMAX-élmény hatására következett be, míg én csak 4K-ban ültem végig a filmet. Ettől azt reméltem, jobban a sztorira helyezhetem a hangsúlyt, ami pedig ordas nagy hiba volt. Idő- és űrutazós filmekkel kapcsolatban alapból vékony jégen táncolnak az alkotók, így vagy látvány, vagy sztori terén kell embereset virítani. Látvány terén nincs is kifogásom, bár a 4K nem hatott olyan mértékben, hogy azt mondhassam, felejthetetlen volt a film. A fekete lyukban való első utazás valamint Cooper magányos repülése volt emlékezetes, a fagyott bolygó, ami plakátokon is szerepel, gyönyörű kivitelezés eredménye. Történet terén pedig, ha relatíve SPOILERMENTES akarok lenni, Murph (Mackenzie Foy/ Jessica Chastain) szobájában észlelhető gravitációs anomália megfejtése sem tartott a 30-40. percnél tovább. Kiszámítható volt minden nagyobb fordulat, mert emberi fejjel gondolkodva mi is csak az önzést és kisajátítást ismerjük, az önfeláldozás fajmentő mivolta kikopott a fogyasztói társadalomból.

Színészek terén csak kicsit jobb a helyzet, McConaughey újra szoborvárományos lehet, iszonyatosan erős a jelenléte, minden pillanat, amikor megtörik, bennünk is megszakad valami. Anne Hathaway mint kutató csak biodíszlet, annak is csak átlagos. Karakterében kellene vívódnia a tudósnak és a nőnek, de minden esetben az utóbbi nyer, ami megint csak az emberi gyarlóságot erősíti. A másik Nolan-színész, Michael Caine hasonlóképp hozza az esendő embert, az idős tudóst, aki életművét teszi fel fajunk megmentésére, még ha kisebb hibával is a motivációs rangsorban. Emellett van még valaki, aki ezt a vonalat, a zsigeri embert hozza, de mivel őt semelyik előzetes nem fedte fel, maradjon is homályban a kiléte. Neki köszönhetően sikerül teljes mértékben lerántani a porba a küldetés magasztos voltát, meghasonult és önző emberek kétes motivációkkal nem tudják sikerre vinni a projektet. Akinek tiszta indítékai vannak, az Cooper, aki mindenáron vissza akar jutni a családjához, elvégre ígéretet tett. Így a szeretet lett az az erő, ami képes dimenziókon és időn át felhajtóerőt biztosítani ahhoz, hogy szembeszálljunk minden nehézséggel, harcoljunk a végsőkig és készek legyünk az önfeláldozásra. Egyetlen igazán odaadó teremtmény van a filmben, aki felnő Cooperhez, az pedig T.A.R.S., az egykori katonai robot, aki humorral és iróniával felvértezve ellensúlyozza a drámaiságot, több életet emelve a filmbe, mint Cooper 3 kutatótársa együttesen.

Arról nem beszélve, hogy tudományos szinten is voltak hiányosságok vagy tévedések, de hogy ez mennyiben a szinkronfordító vagy az írók (aka Nolan-tesók) hibája, nem tudom. A levegő összetételét lazán összegzik 18%-os nitrogéntartalommal jellemezni csak olyan 60%-os aránybeli tévedés, amiben az első google-keresési cikktalálat a Wikipédiára már orvosolná is. A másik szembeötlő hiba az első vizes bolygó meglátogatásának időintervalluma volt. A földinél 1.3-szer nagyobb gravitációban 1 óra 7 évnek felel meg. Ismét SPOILER, az így elvesztett 23 év összességében 3 és fél órát feltételez nagyjából, de a sztorivezetés ennek nagyjából 70%-ára se adna igazán okot.

Lehet, hogy én most éltem meg azt, amit tavaly azok, akik nem IMAX-ben nézték a Gravitációt, de most őszintén azt érzem, minden pozitív pillanatot egybevéve sem átütő élmény gazdája lettem a bő két és félórás játékidő alatt. Sem a látványvilág összessége, sem a történet egésze nem tudott berántani a saját világába, csak momentumok maradtak, amik miatt kalapot emelek, de ez itt és most kevés volt. Zenei téren Hans Zimmer hozta a megszokott színvonalat, de önmagában ez sem tette számomra kötelező hallgatnivalóvá a soundtracket, igazából nem is biztos, hogy erre a filmre bármilyen téren is sokáig emlékezni szeretnék. Hiányérzet maradt bennem a vetítés végére, egy nagy miértre nem kapva választ: Miért mentsük meg az emberi fajt? Értékelés 6/10

Megállíthatatlanul dübörög a marketing, bombáznak folyamatosan Christopher Nolan új filmjének anyagaival. Egy ideig tanakodtam, hogy vakon küldjem ki, de végül győzött a kíváncsiság, és cseppet sem bántam meg. Hazai bemutatóig még várni kell (november 6.), de bebetonozta magát az IMAX-ben nézendő filmek közé.