Megnéztem Alföldi Róbert jubileumi István, a király-rendezését, mert annyi negatív kritikát kapott, hogy már felkeltette az érdeklődésem.  Nem vagyok kifejezetten színházba járó kritikus, a teátrális feldolgozások is viszonylag távol állnak tőlem, de van egy-két gondolat, ami szöget ütött a fejemben mind a megtekintés, mind az utóélet kapcsán.

Ami ennek a rendezésnek a hihetetlen előnye, az a posztmodern interpretáció, a zsigerbe vágóan éles szimbólumrendszer és a reflekció napjainkra. Sajnos a magyarságtudat nem képes különbséget tenni hazaárulás/nemzetgyalázás és egy újszerű színpadi interpretáció között. Míg az 1984-es változat a kommunista-szocialista rendszer ellenpéldájaként zseniális alkotás a maga keresztény elkötelezettségével és csendes rendszerkritikájával, addig a mostani már sokkal inkább kortalan, de Móriczi szinten értelmezhető tükre a magyarságnak a maga Rokonok-módján.

Abban egyetértek a negatív kritikákkal, hogy énekhangok terén nem mindenki teljesít az elvártakhoz képest. Ennek lehetnek pusztán kvalitásbeli okai is, de sok esetben számomra inkább az emberi esendőséget szimbolizálta, semmint jeles színészeink alkalmatlanságát. Koppányként sokat szidták Stohl Andrást, a darab közben azon járt az agyam, Novák Péter jobb választás lett volna karizma alapján, nem pedig eldugva Táltos szerepében. Ehhez még az is hozzá járul, István (Feke Pál) és Koppány (Stohl) sokkal kisebb fajsúllyal bírtak, mintegy bábok voltak a háttérben zajló események igazi mozgatóihoz képest – ez azonban szintén a dramaturgia tudatos döntése, kiemelve a vezérek személyének másodlagosságát.

Ugyanilyen módon szinte mellbevágja az embert az olyan fizikailag is megvalósított szimbólum, mint a darab végén, a Himnusz előtt bezáruló korona, mely a korábban a papság és az általa irányított katonaság által megtört népet kordában tartja, megtisztítva a korábbi törzsi állapotoktól. Ennyire kemény keresztény civilizációs kritikát személy szerint nem nagyon láttam, főleg nem magyar megvalósításban. Ha végigvesszük a kereszténység történetét, akkor születése és terjedése idején még a regnáló államvallások által irányított katonaság irtotta a követőit, majd államvallássá válva már a kereszténység nevében indítottak hadjáratokat, még később pedig a róla leváló kisebb vallások követőit kezdték el üldözni – minden esetben katonai támogatással.

Tény, hogy nem lesz korszakos alapmű, mint a viszonyítási alapot nyújtó 1984-es változat, de objektív szempontok alapján igenis figyelemreméltó feldolgozás.