Prolihisztor

Paul Thomas Anderson és Joaquin Phoenix újra együtt dolgozik, hogy filmes keretet adjanak Thomas Pynchon magyarul Beépített hiba címen megjelent regényéhez. A történet főhőse egy magánnyomozó, akihez betoppan az exnője, hogy segítségét kérje az eltűnt milliomos pasija miatt - akit annak felesége és pasija rabolt el. A nyomozás során hibátlanul szarkasztikus korrajzot kapunk az amerikai álom posztvietnámi hangulatáról, a mindennapok szürreális alakulásáról. Cseppet sem komoly, csak komolykodó szatíra ez, melyben sokkal inkább a szereplők téblábolásán a hangsúly. A szereplőgárda szokás szerint eszméletlen: Joaquin Phoenix, Josh Brolin, Owen Wilson, Katherine Waterston, Reese Witherspoon, Benicio Del Toro, Martin Short, Jena Malone és Joanna Newson. Amerikai bemutató december 12., nálunk Beépített hiba címen lesz látható, egyelőre időpont nélkül. Elnézve az egészet, egy Amerikai szépség botrányba oltott Raoul Duke-kal lesz dolgunk.

A nagysikerű folytatások közé felkerülő 22 Jump Street végén a rendőr Ice Cube elkotyogja, hogy következőleg orvosi iskolába mennek főhőseink. Hivatalos folytatásról infó nincsen, állítólag kotyvasztják a 3. rész forgatókönyvét, addig pedig íme a film végén lévő potenciális folytatások tematikus poszterei.

A karakterposzterek után egy kis nyugalmat árasztó sorozat, zömében a 13. körzet lázadó katonáival a középpontban. Hazai bemutató november 20-án esedékes, az meg már csak szűk 2 hónap. Pont elég arra, hogy bokrosabb filmes teendők közepette újraolvassa az ember (vagy annak fia, netán lánya) a könyvváltozatot, újranézze az előzményfilmeket.

Ritka az, mikor összecsúszik pár iromány, de most a háztáji technikai eszköz (nevesítve laptop, az ominózus rész pedig alaplapi töltőcsatlakozó, bár ez senkit nem érdekel) hibája okán egybeolvasztok néhány kritikát - amik így inkább velős ajánlók lesznek, de igyekszem így is tartalmi mondanivalóval megtölteni pársoros sommás véleményeimet. Hazai bemutatók időrendjében sorakoztatom fel a vesézendő alanyokat, így (majdnem) olyan lesz, mintha kronológiailag minden rendben lett volna.

Elsőnek Az emlékek őre című young adult-adaptáció a soros, mely a szokványos sikerkönyvből film(franchise)-receptet követte volna, ha a gonosz é s jegyvásárlásával kritikát fogalmazó nemzetközi közönség nem dönt az ellenkezője mellett. Hiába volt alacsony költségvetés és kevés CGI, az is főleg a háttérre ment el, egész egyszerűen hidegen hagyta az embereket egy ráncfelvarrott és megfiatalított Equilibrium vs Logan's run-klón, vajmi kevés érdemi színészi alakítással. A főszereplő srác, Brenton Thwaites nem hozta azt a karizmát, amivel a The Signal esetében köröket vert itteni teljesítményére, Jeff Bridges pedig csak egy újabb bőrt rángatott le a jobb sorsra érdemes Tron-beli Flynn karakteréről. A rendező Philip Noyce négy évet pihent rá erre a rendezésre a Salt után, bár meg nem mondtam volna a stáblista hiányában, hogy köze van a projekthez. Egy relatíve érdekes koncepciót sikerült totálisan érdektelenné tenni a végére, elvéve ezzel valószínűleg minden hardcore rajongó kedvét a folytatástól. Értékelés 3/10, de csak a prekoncepció miatt.

Másodjára a vele párhuzamosan debütáló Kamuzsaruk az, amire vesztegetnék pár sort. Buddy-movie terén rogyadozik a padlás, összetartásból és hősiességből már a kibontatlan trikók is megizzadnak a boltok polcain, így ideje volt egy minimálisan eredeti csavart vinni a műfajba: mi lesz, ha két hétköznapi srác előbb poénból öltözik be zsarunak, majd a körülmények úgy hozzák, hogy nekik kell az életben is eljátszani a kékeket? Eleinte csak a szokványos füvezős-dugós lehetőségek jönnek szóba, amint átlagos emberként a jelvény előnyös oldalát élvezve kapják meg mindazt, amiről csak álmodoztak. Aztán jönnek a riasztások, az árnyoldal, nem csak a nőszövetségi tagok verik őket laposra, de a helyi rosszarcú maffiózók is rövidítenének az életvonalukon. A két végén égetett gyertya azonban előnyükre válik, megtalálják hőseink a tökeiket, tanulság levonva. Néhány ponton frenetikus, máshol pedig ellaposodó karakterektől bűzlő a komédia, de még mindig a működőképesebb fajtából - és végre egy film, amelyben nem az afro-amerikai a tökös, hanem ő a nyúlbéla. Értékelés: 6/10, mert a karakterek bénázásai ölik az addigi dramaturgiát.

Harmadik nekifutásra egy helyből kedvenccé váló alkotás, a Sráckor kerül terítékre. Richard Linklater filmtörténeti alkotása, mely 12 éven át követte nyomon ugyanazon szereplőkkel egy család és annak fiúgyermekének életútját. A változó társadalmi, politikai, magénéletbeli vonulatok tűéles korrajzot adtak az elmúlt 12 év Amerikájának hangulatáról, megspékelve mindezt családi drámával és humorral egyaránt. Mindenhol repkedtek a szuperlatívuszok a filmmel kapcsolatban, így én csak annyit mondanék, a két és fél órára készülj fel lelkileg, mert rég volt ilyen hullámvasútban részed. Együtt nősz fel Masonnel, te leszel a láthatatlan barátja, aki csak kíséri a felnövését, csendes társasága lehetsz az útkeresésben. Mindezt érzelmi ingadozásokkal tele, mellé nyomaszt a tehetetlenség érzete, majd a végén fellélegzel, hogy mindenki révbe ér. Nem spoiler, aki látott már Linklater-filmet, fel van készülve a happy endingre, még ha sajátosan tágan értelmezve is. Értékelés: 9/10, hiába a hosszú játékidő, 1-2 héten belül újranézné az ember.

Zárásképp pedig Az útvesztő, ami szintén adaptáció és szintén young adult, bár más fajsúlyokkal építkezik. A legyek urából és egy kicsit Az éhezők viadalából összeollózott alapsztori kellő feszültséggel kezeli a bezártság és kiszolgáltatottság érzését, mindezt megspékelve a felnőtté válás keserű élményeivel egy erdőszéli fiúkolesz érzetével. Az összeesküvés-elméletek kedvelői tobzódhatnak, néhol a Lost legjobb dzsungeljeleneteit megidéző történet során bőven tudunk izgulni a fiatalokért, akikhez betársul egyszem lány is. Egyedüli pontként a siratók fizikai megjelenése volt érthetetlen, a lárvatestű és fémvázas póklábú lények szenzorai hordozzák magukban a menekülést, de tervezési logikát nem nagyon láttam bennük. Ezt leszámítva a megfogyakozó csoportért bőven lehet szorítani, a sikernek köszönhetően pedig izgulnunk sem kell sokat, jövő szeptemberben jön is a folytatás. Értékelés 7/10, 

Ennyi lett a négyfelvonásos mondandó, legközelebb már hosszabb egyfelvonásossal jelentkezem.

Laza féléves csúszással kerül majd bemutatásra a Wachowski-fivtestvérek új filmje, melyben a láthatóan túl sok gyümölcsillatú testápolót használó Mila Kunis lesz a megmentendő Jupiter, nem az azonos nevű bolygó. A megmentő a metáltündére maszkírozott Channig Tatum lesz, a bemutató pedig február 6-án lesz a tengerentúlon.

Keanu Reeves is csatlakozik a középkorú problémamegoldók egyre ütősebb táborához: Liam Neeson (Taken) és Denzel Washington (The Equalizer) után ismét egy múltja elől menekülő egykori hivatásossal van dolgunk, aki szerteágazó gyilkolási képeségeit személyes bosszú szolgálatába állítja. Ellopják a kocsiját, kinyírják az elhunyt feleségtől kapott kutyát is - valljuk be, ennél kevesebb személyes motiváció is elég volt műfajon belül, hogy közreműködés hatására arasson a halál. Főbb szerepekben még Adrianne Palicki, Willem Dafoe, Bridget Moynahan, Ian McShane, Alfie Allen. A korábbi kaszkadőr Chad Stahelski elsőfilmes bemutatkozása rendezőként eddig figyelemfelkeltő, a zenével együtt olyan atmoszférát teremt, amit alig várunk a nagyvászonra. Amerikai bemutató október 24., nálunk meglátjuk.

Kevés várós folytatás üzemel a vígjátékok piacán napjainkban, de a Förtelmes főnökök második része bezony ide tartozik. Az emberrablásból társas zsarolásig fajuló történetben balfácán főszereplőinknek sikerül összehaverkodni az elrablás áldozatával, hogy közösen vigyék tovább a váltságdíjas követelésüket. A korábbi bandához hozzájön még Chris Pine és Christoph Waltz is, a korábbi előzetesből láthattuk, nem lesz kevésbé elmeroggyant a trió működése. Hazai bemutató november 27.

2010-ben mikroköltségvetéssel, mintegy félmillió dollárból hozta tető alá Gareth Edwards az utóbbi évek egyik legjobb hangualtú UFO-inváziós sci-fijét. A rendezőnek világhírnév, na meg Godzilla-reboot jutott, nekünk meg a Monsters folytatása. A rendezői stafétát Tom Green vette át, akinek a Misfits és a Blackout sorozat egyes epizódjait köszönhetjük. Ennek köszönhetően vissza is köszön pár kevésbé ismert és költséghatékony arc, akik az általunk követett kommandó tagjai: Joe Dempsie (Game of Thrones), Johnny Harris (RockNRolla), Sam Keely (This Must Be The Place), Kyle Soller (The Fifth Estate), Nicholas Pinnock (Top Boy). Mint látható, feltörekvő angol produkció lesz ez így, úgyhogy alig várom a valószínűleg novemberi bemutatót - hiába van imdb-n szeptember 25.

Denzel Washington ismét csatlakozik a badass bácsik sorába, akik az igazság nevében odacsapnak pár rosszarcúnak. Antoine Fuqua új filmje erősen megidézi a Man on Fire-t, és ha Denzel 50 évesen is képes volt rá, miért ne lehetne hatvan évesen is! Csak remélhetjük, hogy nem lép a Taken mezejére, mert ezek az egyszeri ütős sztorik másodjára már laposodó lufik lesznek. Hazai bemutató szeptember 25., A védelmező címen keressétek a mozik műsorán.

A 2000-es években hanyatlásnak indult a maszkulin főhősökkel telepumpált, akciódús izommozi műfaja. Kevés emblematikus alkotás született, egyre inkább a sokoldalú akciósztároknak kedvezett az irány (Bourne, új Bond, M:I-széria), miközben az igazán odasózni képes szereplők csak a gonosz csicskáivá satnyultak. Ezt a mind kevésbé kedvező irányvonalat vérfrissítéssel igyekeztek módosítani, azonban a friss vér az eggyel régebbi garnitúra ereiben csörgedezve találtatott meg. Sylvester Stallone saját csúcsszerepeinek (Rambo, Rocky) meglepően jó megreformálásai után hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát A feláldozhatóak összekovácsolásához. A vele (majdnem) egyidős garnitúra 2010-es első közös kalandja hatalmas sikert hozott, ha nem is rengette meg a bevételi listákat, de igencsak tisztességes számokkal és visszhangokkal igazolta saját létét. A sikertől megrészegedve 2012-ben egy kritikusok által is megsüvegelt folytatás következett, ahol még tovább fokozták az egy képkockára jutó retró izomcsoportok látványát. A bevételi mutatók megint csak az író-rendező-főszereplő Stallone-t igazolták, így nem volt meglepő, hogy 2014-re trilógiává érik be a korkedvezményes nyugdíjjal lassan lepihenő alakulat kalandsorozata, természetesen még tovább bővítve az így is fantasztikus stáblistát. Majd bemutató előtt egy hónappal kijött egy kalózváltozat, ami a várakozásokkal ellentétes minőségről győzte meg a potenciális nézőket és elképesztő pálfordulással szinte teljesen magára hagyták a harmadik részt – hogy okkal vagy ok nélkül, azt most fejtegessük egy kicsit.

Egyből a közepébe csapva egy börtönvonatról való fogolyszöktetés szemtanúi lehetünk, ahol a szívünknek oly kedves társaság kimenekít egy régi motoros feláldozhatót (Doc - Wesley Snipes). Új megbízatásként egy nagymenő fegyvercsempészt kell levadászniuk, aki egyike a világ legveszélyesebb bűnözőinek, ne elhanyagolható módon pedig egykoron ő is feláldozható volt (Stonebanks - Mel Gibson). Az eltitkolt információ veszélyessége (és a balul sikerült akció) miatt Barney Ross (Stallone ugyebár) ijedtében szélnek ereszti a szalag- és porckopott társaságot, hogy az eddig ismeretlen Bonaparte (Kelsey Grammer) segítségével fiatal és tehetséges, de nem kevésbé ütőképes csapatot toborozzon. A kiscserkészekkel sikerül elkapniuk ugyan Stonebanks-t, de a barátból lett ellenség nem csak ideológiailag fordított hátat egykori társainak, szemrebbenés nélkül életükre tör, amikor kell. Embereivel foglyul ejtik a feláldozhatóak 2.0-át majd Barney-nak hadat üzen. Az új (Drummer - Harrison Ford) és a régi (Trench – Arnold Scwarzenegger) titkosszolgálati összekötő, valamint ez utóbbi házi ölebének szegődő Yin Yang (Jet Li) oldalán készülne harcba szálni Barney, de a régi jó harcostársak is melléjük szegődnek. Miután kimentették a zöldfülűeket, a két csapat vállt vállnak vetve száll szembe a Stonebanks oldalán lévő fiktív volt szovjet állam hadseregének elit alakulataival, miközben szépen lezúznak egy komplett irodaházat és annak pár tömbre lévő vonzáskörzetében is jelentős destrukciós munkálatokat végeznek.

Igazából a történet semmi újdonságot nem hozott, ahogy azt várhattuk, megint a fegyverek és az izmok kerülnek előtérbe, a stratégia kimerül az „én előbb baszok oda” típusú alapfelfogásban. Ahol igazából érdektelenné válik a film, az a köztes játékidő, míg megejtik a toborzást és rákényszerülnek a mentőakcióra. Az új arcok még felületesebben kerülnek az így is elég lazán kezelt katyvaszba, már ami a színészi kölcsönhatást jellemzi. Még egymással sincs meg a kémia, nemhogy azokkal, akik miatt ezek a fiatalok a mozivászon felé fordultak. Nincs rá jobb szó, eszméletlenül unalmasra sikerült a töltelék nagyjából egy órás játékidő. Amíg az elején a megszokott csapat rombol, addig nincs nagy baj, működik a turmix, de amint hozzáadják az újszerű ízeket, nagyjából fogyaszthatatlanná válik. Szerencsére az utolsó szegmensben, ahol már nem kell karakterépítéssel és háttér sztorival pöcsölni, megy a hentelés emberségesen, de addigra a kitartó rajongók is kissé unottan kezdenek mocorogni a székben.

Akik külön bejegyzést érdemelnek, az két eddig megemlített és egy okkal nem említett karakter. Mel Gibson és Wesley Snipes megjelenése több ponton is üde színfolt volt. Míg Gibson főgonoszként dagonyázott saját sötét mélységeiben, megmutatva, milyen koros szemét lett belőle, addig utóbbinak már a puszta megjelenése is hatalmas fricska volt, elvégre Snipes hűsölt egy keveset adócsalás miatt – ezért kellett várni a megjelenésére a 3. filmig. A korábban nem említett karakter pedig az örök feláldozható-próbálkozó Galgo szerepében Antonio Banderas. Azért érdemes külön megemlíteni, mert a film középső szakaszában egyértelműen rá alapozták a poénokat, elvégre élőben előadatták vele mindazt, amihez csak a hangját adta a Csizmás kandúrban. Stallone-val közös jelenetei humorforrásként funkcionálnak, de inkább csak kínosan bő lére eresztett időtöltés, amivel egyetlen későbbi poént vezetnek fel, azt, hogy Barney figyelt végig Galgo szómenésére. Ezért igazán kár volt beleírni a hangárban zajló felkészülést, inkább lett volna a vágóolló áldozata: ezzel rövidítve a moziban senyvedők terheit, valamint némi extrát nyújtva a leendő kiadványvásárlóknak – mert oda éppen elég lett volna.

Patrick Hughes rendező túlságosan nagy tisztelettel viseltetett élő filmtörténeti lexikonként is funkcionáló színészei iránt, tényleges munkássága nagyjából egy gruppie szintjén van, aki inkább csorgatta a nyálát, semmint dirigálta a rá bízott emberállományt. Az akciójelenetek sem feltétlenül az ő érdemei, azokat a részeket rendezés nélkül is hibátlanra hozza egy ennyire embertelen rutinnal bíró társaság. A végső vágásnál illett volna határozottabbnak lennie, de még ott is lehet, hogy inkább autogrammokat és élményéket gyűjtött – na meg leendő munkát. Személyében találták meg ugyanis a 2011-es The Raid amerikai remake-jének rendezőjét, de az itteni munkássága valamint egyéb kreatív okok miatt az idénre beharangozott film forgatása átcsúszott 2015-re, amihez eddig még csak a főszereplő van meg Frank Grillo (Warrior, The Purge: Anarchy). Ezek után inkább temetném is ezt a változatot, ilyen alkotógárdával csak szégyent hozna az indonéz eredetire.

A film nagyon megsínylette a kalózkiadást, hiszen a kritikai visszajelzéseket is elnyomta az elégedetlenkedő rajongók és hobbiletöltők hangja. A hibátlan minőségű torrentnek köszönhetően kevesen gondolhatták úgy világszerte, hogy egy majd egy hónappal később érkező filmet inkább megvárnak moziban a még jobb kép- és hangminőség miatt. A mozi megalomán érzete hiányának köszönhetően pedig idejekorán ráébredt mindenki a film gyengeségeire, joggal hagyva cserben azokat, akik alkotóként hagyták őket cserben ezzel az erőltetett és agyon fókuszcsoportozott akciófilm láttán. A generációs bővítésnek csak kárát látta a franchise, az eddig sem a shakespeare-i magasságokról híres sztori az unalom fullasztó ködébe veszett. Ezek után nem lenne meglepve senki, hogy a 2000-es években agyondicsért Stallone eltemetné a már bejelentett 4. részt, valamint elgondolkodna, hogy a soron következő Rambo- illetve Rocky-film kapcsán merjen-e meglépni bármi hasonlót. Értékelés: 4/10