Szép lassan minden indulót sikerül megismernünk a 2012-es évet záró díjátadó-szezon nevesebbjei közül. Jelen esetben a 8 Oscar-díjra jelölt (legjobb férfi-, női főszereplő, férfi-, női mellékszereplő, rendező, film, adaptált forgatókönyv) Napos oldal került elém, amelyet A messzi dél vadjaihoz hasonló előzetes bizalommal tekintettem meg. Kisebbet csalódtam, mint Hushpuppy  kalandjaiban, nem kapott el annyira az idegbaj sem a felelőtlen szülők miatt (bár azért erre itt is kitérek), jobban is tetszett, de akkor sem értem, mire fel a hatalmas pozitív hírverés a film körül. Indie-környezetbe bújtatott A-listás egykori és mai sztárok egy érdekes alaphelyzetű komédiát hoznak le meglepően ügyes végeredménnyel, de semmi több.

Kapunk egy nagyon szokványos alaphelyzetet (hűtlen feleség, idegösszeomló férj), azonban innentől rendesen csavarnak rajta egyet. A férj majdnem halálra veri a szeretőt, majd asszonyka távoltartási végzése mellé nyolchónapos bentlakásos kezelés a meggyengült idegekkel bíró férjúrnak. A nagyvilágba való visszatérés nem zökkenőmentes, folyamatos a konfrontáció családon belül, a rendőrséggel, a lakókörnyezettel. A semmiből azonban jön egy fiatal lány, a rendőrözvegy, aki hasonló problémákkal küzd: ő szexbe menekült a gyász miatt, majd ki is rúgták emiatt. A közös kórtörténeti alapokon nyugvó kapcsolat előbb kölcsönös segítségnyújtásba fordul, hogy onnan egy igazán dilis szerelmi szálat építsen fel.

David O. Russell A harcos után egy teljesen más hangvételű filmmel hívta fel magára az Akadémia figyelmét. A kortárs klasszikussá vált családi sportdráma után rögtön egy ilyen fanyarul realista komédiával vissza is tér azokhoz a gyökerekhez, amit a Gyagyás családban megszerettek rajongói. Ettől függetlenül itt mégsem működik annyira jól a buggyant családmodell, a főszereplők és gyógyszereik közti kémia viszi el a hátán a filmet. Bradley Cooper a kapucnis pulcsival és a feléje felvett kukászsákkal szimplán zseniális, az elfojtott feszültségeket szép sorjában építi le a karakter jellemfejlődése közben, ami igencsak dicséretes munka. Mellette Jennifer Lawrence egyenesen lubickol a szerepben, főleg a próbákon és a nagy táncjelenetben látható az a felszabadultság, ami miatt öröm nézni játékát (és nem a viselt ruhára gondolok). A mellékszereplők ugyan jelölve az Oscaron, de valahogy sem Robert De Niro Eagles-fanatikus apafigurája, sem Jacki Weaver szolgalelkű anyuka-karaktere esetében nem látom tényleges tartalmát és esélyét annak, hogy el is vigyék a szobrocskát - főleg nem Anne Hathaway és Christoph Waltz ellenében.

Amit nagyon nem tudok megérteni, az az amerikai néplélek nehézségekkel szembeni modern hadviselése. Ha megcsal az asszony, az egy dolog, ha a szeme láttára vered össze a szeretőjét. Ha ezután jön a távoltartási végzés, még logikus is. De hogy annyira összetörj, hogy hónapokig bezárjanak, gyógyszerezzenek, Hemingwayt olvasva kiborulj... Mondjuk ez nem általánosan amerikai jelenség, de egyre több alkotásban szerepel a nehz időszakon átsegítő gyógyszeres kezelés. Elizabeth Wurtzel Prozac-ország című regénye volt az első, mely felhívta a figyelmem erre a középosztálybeli amcsi jelenségre. Annyira uniformizálják a nép lelkületét, hogy egyetemi évektől kezdve már csak bogyókkal fazonírozható a jellem. Erre csak rátromfolt Francis Fukuyama Poszthumán jövendőnk című kötete, mely külön fejezetet szentel ennek a jelenségnek. Ijesztő, mennyire fiatalon (2-3 éves korban) elkezdődik már a társadalomnak való megfeleltetés, melynek teljesen elfogadott része a Ritalin, a Prozac orvos általi elrendelése ebben az életkorban.

Újabb nagy díjszezon-kedvencen vagyok túl, egyre fogynak azok a jelöltek, akiket érdemesnek tartok a jelölésre (nemhogy a többszörösre). Egyszernézős, kedves romantikus film némi, Hollywood fősodrától kicsit eltérő stílusban, melyben két nagyszerű főszereplőre csoroghat mindenki nyála. És csapó.

Értékelés: 7/10