Prolihisztor

Van egy Plan B nevű tehetséges brit előadó, aki már nem csekély szórakozást okozott a rajongói számára zenéjével, így hát úgy gondolta, lenne még mondanivalója a zene szcénán túl is. Fogott hát tollat, papírt majd kamerát és összerakta az elmúlt évek egyik legkomolyabb gettófilmjét. ill Manors London legmélyebb gödre, ahol összegyűlik a mocsok, ami nem azt a nyugati álmot sugallja, amit a mi káeurópai lelkünk üdvözülésként kerget. Helyette még lejjebb nyomnak a szarba, ahonnan csak akkor van kiút, ha képes vagy mindent magad mögött hagyni, ha nincs semmid és senkid. Egy ennyire erős és mégis üde elsőfilm esetében pedig nem is érdemes keresni a hibákat, mert ugyan akad néhány, de a soundtrack és a hangulat tökéletes ötvözetként ringat, mielőtt pofán vágna bűzös igazával.

Van az úgy, hogy a nagy pangásban, esetleg két nagy film közt eltelt 2-3 évben nevesebb színészemberek nem kapnak minőségi felkérést szűk hazájukon belül. Ilyenkor látszik, hogy a sztárszínész is ember, fogja magát és addig megy, amíg egy olyan országot nem talál, ahol filmet raknak köré. Ezen a héten premierek terén rögtön kettőt is kapunk: Aaron Eckhart az európai kiküldetést választotta, ahol volt CIA-ügynökként egy belsős mocskos munkát kénytelen felgöngyölíteni, nyakában a nyűgös kamaszlányával, míg Paul Walker két Halálos iram közt megpróbálta Johannesburg-beli száguldással felvenni a tempót, mintegy felvezetve nekünk a soron következő hatodik részt. Igazság szerint egyik sem az igazi, egyszernézős dvd-színvonal, meglepő, hogy berugdalták szélesvászonra.

Ilyen az, amikor egy jó ötlettel sikeresen meglovagolnak egy műfaji tendenciát. A The Walking Dead révén úgyis mindenki rajong a zombikért, a modern kori társadalomkritikát magában foglaló poszt-apokaliptikus fertőzésfilmek pedig rá is játszanak erre (ld. májusban Soderberghtől a Mellékhatásokat). Erre most kapunk egy igencsak szívmelengető mash-upot, melyben Rómeó és Júlia a két ellentétes oldalról egymásba szeret, mindezt Zombieland kellős közepén. Igaz, megannyi gyakorlati tanácsra fittyet hány ez a bimbózó érzelem, a túlélés érdekében felállított merev keretrendszer értelmében létre sem jöhetne az egész, de nem választhatjuk meg, kibe is szeretünk bele, nemde?

Akármennyire is sajnálom, minden erőfeszítésem ellenére sem találom a pozitív jelzőket a G.I. Joe: Megtorlás kapcsán. Ugye első körben tavaly őszről idén márciusra tolták az amerikai (és ezzel a magyar) premiert is, holmi 3D-konvertálási indokkal. Ezt követően már arról is szóltak a hírek, hogy az egyébként egy lényegi akciót megélő Duke százados játékidejét is megnövelték, elvégre az őt alakító Channing Tatum mind nagyobb népszerűségére is szükség lehet. A forgatókönyvet a Zombiland c. film (majd idei tv-sorozat) írói, Rhett Reese és Paul Wernick hozta össze, de ezen a téren is csak a hiátusok halmozódnak. Arról nem beszélve, a rendezést Jon M. Chu vitte a hátán, akitől eddig a Step Up 2 és 3D, valamint a Justin Bieber doksi említésre méltó. Ha ezek után valaki még pozitív végkifejletet várt, annak komolyabb drogtúrára lenne szüksége, mintha eltolná a teljes Félelem és reszketés Las Vegasbant!

Ahogy azt tegnap mondtam, a húsvéti hosszú hétvége főleg a hölgyekről szólt a mozikban is. Második ékes bizonyíték erre Stephenie Meyer könyvének, A burok című sci-fibe ágyazott szerelmi négyszögnek a filmes adaptációja. Míg az Alkonyat a filmek minősége ellenére kasszasiker volt úton-útfélen, a kisebb mértékben sikeres könyv vászonra vitele eleve kisebb érdeklődésre tartott számot, Hiába egy tehetséges rendező Andrew Niccol személyében, hiába a jobb szereposztás és a jobb alapanyag, az utóbbi kiszámíthatósága és számos logikai hibája, valamint műfaja miatt pont a korábbi célközönség kerüli el, ami látszik a bevételi adatokban is.

A húsvéti hosszú hétvégén nem csak a locsolkodó férfiemberek, hanem a filmforgalmazók is a hölgyközönségnek kedveztek. A több szempontból is jobb alkotás a Tökéletes hang, mely címével ellentétben egyáltalán nem erről szól (lévén az eredeti Pitch Perfect zeneileg sem pont erről szól), de mindegy is. A lényeg, hogy a Glee kezdeti sikereinek ügyes ötvözeteként már egyetemi kórusversenyekbe kapunk bepillantást, vegyes és egynemű csoportok vetélkedésével. A sztereotip lehetőségeket szépen ki is fordítják, ez a "görl páwá" pedig annyi energiát és pozitív attitűdöt szabadít fel, hogy egy pasinak is elég.

Nehéz dolguk van vénülő fejemmel az animációs filmeknek, mert a cukiság, mint lehetséges faktor már régen kevés nekem, hogy megfogjon az alkotás. A történet sem mindig elég, elvégre jó belső matériához is elkél a vizuális hatás. Őszintén szólva utoljára talán az Így neveld a sárkányod volt ebben a magasságban szórakoztatás terén, míg a köztes alkotások inkább csak ideig-óráig hatottak rám - vagy még addig sem(ld. Rontó Ralph, amit még mindig hihetetlenül túlértékeltnek tartok). Most sem volt magasan a léc, elvégre egy ősember-család és a kontinensek vándorlása kapott egyidejűleg szerepet, ráadásul 3D-ben, amit alapból elutasítok, de most hagytam magam rábeszélni.

Kultregényből filmet készíteni, az az igazán író-rendező próbáló teljesítmény, ha még sikerülne is. Kortárs terén a szememben a legjobb ezen a téren Finchertől a Harcosok klubja, atmoszférikus, miközben atomjaira szedi a modern (fogyasztói) társadalmat. Valami hasonló lehetett az '50-es években a beat-nemzedék körében Jack Kerouac regénye, az Úton. Mind az első szerkesztett kiadás, mind az azóta kiadott Az eredeti tekercs a világháború utáni lelki romokból továbblépni képes, megcsömörlött és nihilista, mégis tartós és igazi értékekre szomjazó fiatalok özönlötték el Amerika útjait. Az értékválság ma inkább a gazdasági válságból való kilábalással és a lakosságot megosztó afgán-iraki háborúk megítélése valami hasonló, de inkább egzisztenciális, mint spirituális útkeresés, ebből kifolyólag messze nem nyújtja a mai mozis korosztálynak egy egyébként az eredetihez képest kilúgozott és súlytalan adaptáció.

A Feláldozhatóak megmutatta, mekkora lehetőségek vannak az idősebb generációt képviselő színészek alkalmazásában, elvégre az utóbbi évtized egyik legjobb akciófilmjét köszönhetjük Stallone és kis csapata szerepvállalásának. Azonban ezt is tovább lehet fokozni, minderre pedig Fisher Stevens (Egy csók és minden más) vállalkozott 2. nagyjátékfilm gyanánt: a már nyugdíjas korú gengszterek 24 órába zsúfolt utolsó nagy kalandja nem olyan akciódús, bőven érzelmesebb és buddy movie-alapanyag, mint a fentebb említett tesztoszteron-halom, teljesen mégsem tudja a szívünkbe lopni magát.

Közel tíz év után forgatott ismét együtt Gus Van Sant rendező és Matt Damon, aki most színész és forgatókönyvíró is (színésztársával, John Krasinskivel egyetemben). Ugyan mindenki a Good Will Huntingot említi közös munka címszó alatt, de azért ne feledkezzünk meg a Gerry-ről sem, bár tény, jóval kevesebb rajongót tudhat magáénak. Ahogy ezen alkotás is, több okból kifolyólag. Egyrészt a multi ellenes téma nagyjátékfilmben valahogy most nem közkedvelt, másrészt a csendes tanulság sem hatja meg azokat, akik szeretik az arcukba kapni a véleményt (igen, az amerikai elsődleges piacra értem). Ugyan érezni, milyen erőteljes lenne az üzenet, de az igazán kiemelkedő színészi játék hiánya valamint a katarzis-kerülő, tisztán életszagú film túlságosan lecsupaszítja a művészi üzenetet.