Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Kritika: A majmok bolygója: Forradalom

Hatalmas hátránnyal volt kénytelen nyitni hazánkban a Majmok bolygója újraszabott szériájának második része: a forgalmazó Intercom és a Cinema City sajnos nem tudtak megegyezni a film bemutatása tekintetében, így egyik CC-mozi sem tűzte műsorára a premier hetében. Hogy ezt később orvosolják vagy sem, a jövő zenéje, de megannyi filmrajongó maradt le erről a legális élményről. A kellemetlen szájíz után azonban örvendezzünk, mert 2011 egyik legjobb és legnagyobb meglepetését okozó filmjének folytatásához van szerencsénk, amely nem szenved a folytatások gyermekbetegségeitől, sőt! Képes elérni azt, hogy az előzmény nélkül is maradéktalan szórakozást nyújtson a vele még csak most ismerkedőknek, miközben a már magának tudható mozinézők számára is elmélyíti a történetet - egyetlen hibájaként, hogy csak Cézárék szemszögéből.

0 Tovább

Kritika: Istenek kalapácsa

Lassan kijelenthető, reneszánszát éli a viking történetek adaptálása. 2009-ben főleg a hangulat és a szűkszavúság miatt kapta fel mindenki a fejét a Valhalla - A vikingek felemelkedése kapcsán, majd jött a Vikingek című sorozat a History Channel pártfogásában, ami már osztatlan siker, akár követendő példa is lehet. Ezek után került a hazai mozikba az Istenek kalapácsa, amely egyszerre ötvözi ezen két előzmény legjobb pillanatait, de ezzel párhuzamosan meg is gyalázza minden ponton...

0 Tovább

Kritika: Így neveld a sárkányodat 2.

Ritka az, amikor ki lehet nyugodt szívvel jelenteni, hogy vérgyenge évet futnak az animációs filmek. Idén eddig lefutott A mogyoró-meló, A Lego-kaland, Mr. Peabody és Sherman valamint a Rio 2. is. Ezek együtt nem hagytak egy értelmes filmélményt hátra, még az agyondícsért Lego-film is próbára teszi a felnőttek idegeit, a többi meg csak úgy lefut, mint random-animáció szombati matinénak a tévében. Erre most jön egy nyalka viking kamasz sárkányháton és minden téren ledarálja a fenteb soroltakat. Ennek ellenére küzdenie kell a nézők kegyeiért, mert a szülők az egyetlen nyárra pozícionált mesére cseszik elvinni a kölköt, bezzeg Transformersre meg igen...

0 Tovább

Kritika: Transformers: A kihalás kora

Elérkeztünk a nyár talán legtöbbre hivatott versenyzőjéhez, a Transformers: A kihalás kora alcímű fejezethez, mely egy új trilógia megágyazója is egyben. Emberi szereplők terén cska újdonsággal találkozunk, míg Autobotok és Álcák terén csak hellyel-közzel ragadhat el minket az újdonság varázsa. Ha már úgyis egy évvel több ideje volt a megszokotthoz képest Michael Baynek a filmre (a robotos filmográfia-szakasz közé ékelve a Pain & Gaint), így részemről magasabb elvárásokkal is álltam a filmhez.

0 Tovább

Kritika: Transzcendens

Ahogy a digitális világ mind nagyobb tehertételként nyomja a mindennapjainkat, úgy időről időre kell egy kis technológiamentes lélegzetvétel. Ez most részemről 5 hónap volt, amíg nélkülöztem a filmes világ értékelésének utókorra hagyományozását - elvégre a gondolat örök, de csak az enyém, ha nem oszthatom meg. A 3. Corvin Moziéjszaka azonban a várakozáson felüli pozitív hatással volt rám: egyrészt 4 napja a Transzcendens körül forog az agyam (pedig azóta volt szerencsém a Hogyan rohanj a vesztedbe című filmhez, letudtam a Trónok harca évadzárót is), másrészt pedig késztetést éreztem, hogy elmagyarázzam magamnak is, miről is szól ez a film. Nem védeni igyekszem, de a leterített jószág képtelen önmaga védelmére, egyébként pedig meg is érdemel ennyit. Nem a színészek miatt, mert a belé vetett bizalmat Johnny Depp jóideje elherdálta, Morgan Freeman meg csak öreges biodíszlet, sokkal inkább a tartalom és az esetleges következtetések okán.

0 Tovább

Kritika: A hobbit: Smaug pusztasága

Peter Jackson és a Tolkien-adaptációk másodkoruk delén járnak, amikor is nevezett Bilbónk egy csapat törphöz csapódva készül azok királyságának, a Magányos hegynek bitorlóját kijátszani. Smaug, a rettenetes sárkány saját vágyainak engedelmeskedve betemette magát a törpök minden kincsével, a hegy belsejében osztozik ő förtelmes nagy zsákmányával a hajdanvolt törp birodalom dicsőségét hirdető termeken. Eközben a gonosz sem lapul, Dul Guldur mélyén sötét erők gyülekeznek, hogy ork légiótól támogatva visszatérhessenek Mordorba. A kettészakadt különítmény másik fele, egyszem Szürke Gandalf azon törekszik, hogy elejét vehesse a Boszorkánymester ármánykodásának, de sajnos késve érkezik a kihalt erődhöz. Ennyi a mese, amit J.R.R. Tolkien oly nagyszerűen kibővítve prezentált már számunkra, most jöjjön a film!

0 Tovább

Kritika: Thor: Sötét világ

Világokat rengető módon dübörög a Marvel Phase 2 alcímre keresztelt második felvonása, melybe Vasember kicsit erőtlenül, szinte már bádogemberi esetlenséggel mentette meg a nőjét és a saját becsületét, na meg termelt laza 1,2 milliárd dollárt világszerte. Persze, a pénz szentesítette az eszközt, melynek egyik részeként a stúdió könnyedebbre veszi a figurákat, bebetonozva a szembenállást Christopher Nolannel és Batman figurájával, a DC sikerkovács párosával (ami már trió a sikeres Superman-reboot után) szemben. A már említett Vasember lazasága belopta magát a mozirajongók szívébe, Amerika Kapitány jégmezőkön túli lojalitása lenyűgözheti a patriótákat, a csapatfilm szimplán csak egyesítette az összes karakter erényét. Thor pedig a maga isteni mivoltának pátoszától terhesen érkezett el a legújabb kalandok mezejére, ahonnan már nincs visszaút.

A világok harca (höhö, nem Welles) lassan a végére ér, a Loki gerjesztette hullámok elcsitulni látszanak, az asgardi erők (élükön Thorral) megfékezték a harcokat mindenhol. Közeledik azonban egy 5000 évente előforduló együttállás, aminek révén a világok átjárhatóvá és ezáltal egyszerre leigázhatóvá válnak. Ezt használná ki a sötétség utolsó (?!?!!?) nagy alakja, Malekith, hogy az általa kreált végtelen energiával, az Aetherrel elpusztíthassa a világokat, újra elhozva a sötétség idejét. Mindez azonban a semmiből felkészületlenül éri az asgardiakat, mert az ő tudomásuk szerint az összes sötét erő elpusztult akkor, mikor Odin apja, Bur elpusztította a sereget és velük együtt az Aethert is. A még mindig lehegerlően izmos Thor pedig magához karolja kedvesét, Jane Fostert és szembeszállnak a végtelen erővel, melyet még nagyapja sem mert elpusztítani.

A látvány lenyűgöző, a különböző világokba nyert betekintések káprázatosak, a csatajelenetek, főleg Asgard ostroma lehengerlő – nem csoda, hogy csak némi villám és pöröly állította meg az inváziót. A poénokra néhányan érzékenyek lesznek, mert egy ilyen fajsúlyú történetbe ez nem fér(het) bele egy pucéran rohangáló fizikus, egy lagymatag felvezetésű „szerelmi” szál, a még mindig csak egyszemélyes főgonosz-állomány pedig már repetitívnek hat. Mégis, a Marvel azért működik ennyire dinamikusan, mert pontosan azt a közönséget találják meg, aki jegyet vált: legyen fiatal vagy korosabb, férfi vagy nő, mindenki megtalálja a saját igényének valót. Érződik a fejlődés, hiszen Kenneth Branagh rendezésének színpadiassága és modorossága csak nyomokban fedezhető fel, másrészt az új rendező Alan Taylor korábbi munkássága, a Trónok harca stílusában és műfajában is illeszkedik Thor történetéhez.

Az emberiség és a Föld eltörpül a 8 másik világ erejével szemben, mégis itt eszkalálódik minden és mindenki, aki és ami képes megmenteni az univerzumot, leselkedjen arra bármilyen veszély. Ezzel a szolidan olvasztótégely mentalitással nem csoda, hogy az egyetemes üzenetű képregény-világ könnyen utat talál a nézőkhöz, mert megerőltetés és direkt szimbólumok nélkül is rajongani lehet a szuperhősökért. Azokért, akik legyen bármilyen erejük is, még nálunk, szimpla halandóknál is esendőbbek és kiszolgáltatottak. Szembe kell nézni olyan vágyakkal, amivel évezredek óta senkinek nem kellett. Hiába van ott kéznél a szépséges Sif, Thor akkor is a földi nőt, Jane Fostert választja, aki mellett nem a dicső harcok, hanem a szorgos hétköznapok várják – már amikor jön és egyik évben szólóban, a rá következőben pedig csapatban ment meg mindannyiunkat. Jogos a polemizálás, vajon miért választja egy istenség a halandóságot és az egyszerűséget a halhatatlan dicsőség helyett, de itt már a karakter és a történetek felének a létjogosultságát kérdőjelezzük meg. Ez egy döntés, amit el kell fogadni – persze kritizálhatunk, mint minden, egyéni vélemény alapján hibás döntést.

Ami miatt még mindig a DC élvezi az előnyt, az a következetesen sötét tónus, mely nem fér bele a Marvel univerzumába - a két istálló karaktereinek különbsége is ebben rejlik. Amennyire sötét és folyamatosan fájdalmas a DC világban a küzdelem, addig a Marvel minden erőfeszítés mellé prezentál egy vidám vagy legalább önmagában pozitív cselekményt. Ld. Pókember állandó humorizálása, Thor színpadias, sármos megjelenése, Amerika Kapitány naiv rácsodálkozása a gonosz erőkre. Egyszerűen ilyen a világ, itt nem lesz alkoholista és önmarcangoló Vasember (bármennyire is várta volna az elfogult rajongó a 3. rész kezdetén), nem fogja Amerika Kapitány kevésbé védelmezni hazáját annak elkorcsosulása miatt. Ideák közti háború ez, melyet anyagilag vitathatatlanul a Marvel nyert meg eddig, míg a DC csak keresgéli saját egységes univerzumához a kulcsot.

A végére maradjon mindenki a helyén, mert két záró jelenet is érkezik, az egyik (az ütősebb) a pofás képregényes behatású stáblista elején, a másik pedig a film legvégén. 8/10, mert egyre jobb a karakter és az őt övező egyéni hangvétel.

0 Tovább

Kritika: Carrie (2013)

Vannak időszakok, mikor okkal vesznek elő egy már kifuttatott filmötletet: háborús filmek esetén egy újabb fegyveres konfrontáció, dráma vagy önéletrajz esetén a megismétlődő társadalmi konfliktus, ami meghatározta a címszereplő személyiségét, adja az aktualitási alapot. Horror esetében eddig csak a zombifilmek legjobbjainak (értsd Romero művei) sikerült legitimáltatni az újrahasznosított celluloidot, azonban úgy érezték néhányan, 2013 pont az az évjárat, amikor a Carrie sikerrel debütál a piacon, mint remake. Nagyon nem lett igazuk, számtalan okból, de azt majd lentebb. Stephen King (és a nézők milliói), mint az eredeti regény szerzője, joggal foghatja majd a fejét az eredmény láttán, mert itt a látvány egyes szegmensein kívül minden elvérzett, de ez már inkább a modern kor átka, semmint az alkotók hibája.

0 Tovább

Kamatylista vs A végzet ereklyéi: Csontváros

Csütörtöktől két eltérő műfajú alkotás célozta meg a fiatalabb korosztályt, melyek közül igazából egyik sem hozta azt, amit vártunk volna tőlük: a Kamatylista csak egy a sok közepes felnőtt vígjáték közül, A végzet ereklyéi: Csontváros pedig ugyanúgy felsült, mint bármelyik Alkonyat-klón, akik betöltenék a poszt-edwardi teret a furcsa lényekkel teli emocionális maszturbációt erőltető filmek terén. Pedig mind a két induló igencsak jó előjelekkel indult, előbbi Aubrey Plaza révén egy nagyszerű és tehetséges fiatal komikát tudhatott főszerepben, míg utóbbi a regény nemzetközi sikerét lovagolta volna meg.

0 Tovább

Kritika: Csak Isten bocsáthat meg

Nicolas Winding Refn-ről először a 2008-as Bronson kapcsán hallottam, ahol a ma már sztárkultusszal körbevett Tom Hardy-ból hozta ki a mélyben szunnyadó állatot, mikor a legkeményebb brit bűnöző jelzővel titulált Charles Bronson (civil nevén Michael Peterson) megformálására kérte fel. Utána egyértelmű lett számomra, kötelezővé válik bármi, amibe ez a direktor belefog. Az addigi filmográfiából gyorsan le is tudtam a Pusher-trilógiát, melynél kevés jobb európai bűnözői történetet láthattam. A Vérveszteség és a Fear X már-már el sem eresztett, olyan mélyre rántott Refn szimbolizmusába, mire jött a Valhalla - A vikingek felemelkedése, mely egész egyszerűen letaglózott nyers szótlanságával. Elérkezett 2011 ősze és a Drive bemutatója, ahol premierhéten szombat esti fő előadáson a Westend adott termében honolt síri csend, úgy beszippantotta az embereket. Az az év egyértelműen Refn és Gosling éve volt, mind szakmai, mind közönségsiker révén a figyelem középpontjába kerültek. Így már nem is meglepő, ha Cannes-ban debütál a soron következő alkotás, a Csak Isten bocsáthat meg. Onnantól azonban lejtmenet, kifütyülés, meg nem értettség, vádak a túlzott művészieskedés jegyében. Ilyen előzmények után a megszállottabbak automatikusan védeni igyekeznek a kedvenceket, a vitatott alkotás megtekintése után és annak leülepedése után is - holott semmi szükség nincs rá.

0 Tovább

Prolihisztor

blogavatar

Szelektált válogatás egy harmincas webpolgár gondolataiból, filmes írásaiból. Vélemény-folyam, mely műfajokhoz és témákhoz nem, csak személyhez kötött.

Utolsó kommentek