Zenész környezetbe ágyazott drámával nagyot nem lehet hibázni. A nyughatatlan óta biztos Oscar-forrás a zsáner, ha elég erős karaktereket gyűjtenek össze színészként. Ehhez társuljon még a megfelelő feszültség, esetlegesen drogprobléma, mert akkor tuti az arany szobrocska. Szép emberek játszanak megható és szívszorító érzelmekkel teli hullámvölgyet, miközben szól a zene - abszolút favorit. Na de akkor hova pozícionáljuk a Whiplasht? Nincsenek benne drogok, se semmilyen függőség. Azt is el kell ismerni, szép emberek sincsenek benne, sokkal inkább karakteresek. Míg Miles Tellerre rá lehet még fogni, hogy bizonyos értelemben jóképű, de J.K. Simmonsra ezt még jóindulattal sem. Generációs különbségeik ellenére mindketten iszonyatosan tehetségesek, dominálnak a vásznon, erre kapnak egy olyan lehetőséget, hogy egymást múlják felül. Mindezt az őrületig hajszolt és feszített jazz-környezetben, ami se a mainstream magyar zenei ízlést nem fedi le, feliratossága miatt pedig a tömeges jegyvételre sem fogja buzdítani az embereket. Pedig akik veszik a fáradtságot és a megtekintik a filmet, sodró feszültsége révén új aspektusból is megnézheti, mire képes a határokat feszegető tehetség.
A Schaffer konzervatórium elsőéves hallgatójaként Andrew (Miles Teller) másra sem vágyik, csak hogy bekerüljön az iskola sokszoros győztes zenekarába, a Studio Bandbe. Mindent megtesz azért, hogy felkeltse a bandát vezető Fletcher (J.K. Simmons) figyelmét, aki csak a külső szemlélő számára marad meg különc módon hóbortos és magánakvaló zenésznek, a kari tagok számára egy megalomán és vérgőzös dühkitörésektől sem mentes pszichopata. A még csak szárnyait bontogató tehetség kész a meghunyászkodásra az elismerésért cserében, saját testi épségét is kockáztatva. Fletcher azonban inkább a megalázva kiteljesítés híve, így a mester és tanítvány közti természetes függés inkább kiszolgáltatottsággá fajul, mígnem fizikai erőszakba nem torkollik. De hogy ne legyen ennyire egyszerű a kép, még innen is van visszaút, hogy egy zenei fesztiválon a szó szerinti őrületbe hajszolják egymást, halálos fenyegetésektől sem mentesen.
El sem tudom hinni, hogy ez a film bekerült a magyar mozik kínálatába. Ha nem Oscar-szezon lenne, nem lenne ötszörös jelölt az alkotás (Legjobb film, férfi mellékszereplő, adaptált forgatókönyv, vágás, hangkeverés), akkor bizony nem nagy valószínűségét látnám a bemutatónak. Arról nem is beszélve, hogy a film sikertörténet a javából. A korábban általam is szapult Damian Chazelle (Hibátlan előadás - forgatókönyv) a saját korábbi, azonos című kisfilmjét dolgozta át egész estés alkotássá, mely már a 2014-es Sundance óta sikert sikerre halmoz. Legjobb filmes, férfi főszereplői és vágásbeli díjaival már Dunát rekeszthetnek az alkotók, az Oscar pedig megkoronázhatja kicsiny projektjüket. Egy alig több mint 3 millió dolláros független filmről van szó, mely letarolta a mezőny nagy részét irgatmaltna energiáival és a tomboló feszültséggel. Szó szerint a kényelmetlenség érzetéig tolja el a nézőt, próbálna azonosulni a főhőssel, de minduntalan falakba ütközik. Az önfeláldozástól sem félő Andrew feladja a magánéletét is, csak hogy egy kibírhatatlan alak kedvére tehessen egyre jobban fejlődő zenei tehetségével. Ez a fajta fizikai alávetettség nem nagyon volt jellemző zenei filmek kapcsán, hasonló stressz mellett már rég a drogok problematikáját feszegették a hasonló alkotások. Itt azonban se helye, se ideje nincs ennek a kérdéskörnek, egész egyszerűen a megszállottság az, ami függővé teszi ezeket az embereket.
Nagyon jó látni, hogy Miles Teller továbbra is generációjának egyik legjobbja igyekszik maradni, hiába is bukkan fel egy-egy Beavatottban, Csajkeverőkben, amikor a serpenyő másik oldalára bedob egy Az élet habzsolva jó-t (Spectacular Now), na meg feltornázta magát a fiatal A-listások közé, ha már viszi az egyik főszerepet a Fantasztikus négyes reboot-ban is. Zenei képzettsége révén nem kellett azzal sem bíbelődni, hogy vágásokkal rejtsék el az igazi dobos és a színész közti váltásokat, arról nem beszélve, mennyire lett hiteles így a saját őrülete a végkifejlet során. Ehhez jön J.K. Simmons zsigeri szemétládája, aki se a lelki megalázástól, se a fizikai bántalmazástól nem fél, csak hogy a teljesítőképességét feszegesse tehetséges diákjainak. Olyan elementáris erővel veti bele magát minden közös jelenetbe, hogy kétségtelen, ki lesz az igazi győztes. Hiába lépi túl minden egyes alkalommal Andrew a saját korlátait, ha ezzel csak a mentor igazát igazolja, ezzel tovább hajszolva magát a teljes megsemmisülésig. Mert kétség sem férhet hozzá, ez a film a frenetikus siker helyett a sikerért való megdöglést emeli piedesztálra, mely bemászik a bőrünk alá és meghunyászkodásra késztet. Nagyon kevesen lesznek képesek úgy nekikezdeni a zenének, hogy ez a film inspirálja, mert ez inkább feloldja a belső késztetést.
A zene sodrásában kétség sem férhet hozzá, hogy kinek és miért szurkol a néző, azonban csalódni fog. Főhősünk életkorából fakadóan még csak kisebb szemétláda, de cseppet sem kell szégyenkeznie mentora előtt. Egymásra találásuk magában hordozza az egyikük bukását, még ha nem is a klasszikus értelemben. Mert győztes itt egy sem lehet, ahhoz egyikül mentalitása sem alkalmas. Fanatizáltságuk hajtja őket a záró jelenetig, mely olyan szintre emeli a zenei párbaj filmes megjelenését, amire kevés példa akad a filmművészetben. Főleg, hogy nem is párbaj, mert az egyik hol vezényel, hol megaláz, míg a másik csak fokozza a tempót, míg át nem szakad benne a lelki és a testi gát és át nem adja magát a jazz örületének. Akinek tetszeni fog a film, az is szorongva megy haza, mert olyan háttérbe nyerhet betekintést, amire talán sosem volt kíváncsi. Ez a backstage-élmény azonban minden kétséget kizáróan odaszögez a székbe és elgondolkodtat mindenkit, mennyi akaraterő és kitartás párosul önmagában. Értékelés 9/10
Utolsó kommentek